seo
oknyomozó
TASZ Oknyomozó    

Wirth Zsuzsanna: „Az őrülteket ki kell ebrudalni” – hogyan felejtette el Magyarország az intézetben élő fogyatékosokat

Magyarországon még ma is a szocialista rendszerben kialakított, zsúfolt tömegintézetekbe zárva gondozzák az értelmi fogyatékosokat. A helyzetet az állam saját, 12 éve megalkotott törvényét figyelmen kívül hagyva bebetonozta, pedig 2010-ig az intézeti lakókat a társadalomba integrált kisközösségekbe kellett volna helyeznie. Milyen hibák vezettek a kudarchoz, és hogyan fordulhatott elő, hogy az utolsó kiskaput csak idén májusban zárták be?

„Időzített bomba” a fogyatékos
Ha most is állandóan itt lenne velünk, vagy ő, vagy én már nem élnénk – ebben teljesen biztos Buczkó Krisztina, akinek húszéves fia, Valentin 15 éve él a budatétényi Reménysugár Habilitációs Intézetben, ahol a legsúlyosabban fogyatékos embereket gondozzák, hétvégenként pedig otthon van. Valentin autista, a mozgása tökéletes, de nem beszél, csak gesztusokkal kommunikál, és ha nem figyelnek rá a nap minden percében, elkóborolhat, és baja eshet.
 
Amikor kisfiúként még otthon volt, a szülei felváltva szökdöstek el a munkahelyükről, mert nem lehetett egyedül hagyni. Az anya az állandó idegfeszültség miatt előbb kialvatlanságtól, később pedig pánikbetegségtől szenvedett. Minden gyógymódot kipróbáltak, végül belenyugodtak, hogy „ilyennek született, és nincs benne több”.
 
A fogyatékos gyerekek családja elszigetelődik Buczkó Krisztina szerint, ők maguk is csak válogatott vendégeket hívnak meg, ha Valentin hétvégenként otthon van. Egy értelmi fogyatékostól szerinte mindenki megrémül, „egy idegen szemében időzített bomba”. Van olyan fogyatékosság, amit nem lehet kezelni családi körben – mondta az anya, aki szerint nagyon sokat köszönhetnek a Reménysugár intézetnek és az ott dolgozó ápolóknak.
 
Sokszor a megöregedett szülők döntenek úgy, hogy intézménybe adják az akár enyhén fogyatékos gyereküket, hogy biztonságban tudhassák – mondta Kovács Melinda, az ÉFOÉSZ nevű értelmi fogyatékosokat segítő szervezet ügyvezetője. „Húsz-huszonöt éven át kitartanak, de van, amikor nem bírják tovább. És borzasztóan szégyellik, hogy ilyen döntésre kényszerülnek” – mondta. Szerinte tipikus az is, hogy a szülő halála után a magára maradt fogyatékos embert a gondnoka zsuppolja intézetbe.
 
Intézetek a bányában
 
Valentinnak – hasonló helyzetben levő társaihoz képest – szerencséje van, mert egy budapesti intézetben kapott helyet. Erre viszonylag kevés az esély, ugyanis a ma működő, még a múlt rendszerben kastélyokban, nemesi kúriákban berendezett intézetek legnagyobb része vidéken, sokszor az országhatár közelében van.
 
„Az őrülteket ki kell ebrudalni” – Radó Iván, a Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum (PÉF) vezetője szerint ez a rendszer lényege. Az országban 59 pszichiátriai intézet van, ebből egy található Budapesten, annál több van a határszélen, ahová „jobb szekérrel menni”.
 
Budapest önkormányzata csaknem tucatnyi nagy fogyatékos otthont tart fenn, a várostól távol. Ha egy fővárosban élő család meg akarja látogatni egy ilyen otthonban élő rokonát, akkor 215 kilométert kell megtennie például Búcsúszentlászlóra, 245-öt Csákánydoroszlóra, vagy 205-öt Zsirára.
 
Ilyen eldugott helyen van a szakolyi fogyatékos otthon is, ahová Nyíregyházától még 35 kilométert kell autózni. Itt 150 enyhe és középsúlyos fogyatékos ember él, a legtöbbjüknek nincs senkije, így nem is jönnek hozzájuk látogatók. Ott jártunkkor egy fiatal fiú izgatottan kérdezgette az igazgatótól, Turcsik Lászlótól, hogy elengedi-e „a csajához”, aki állítólag már a szükséges papírokat is intézi. Turcsik szerint a barátnő nem létezik.
 
Bár az intézetben minél kellemesebb, az igazgató szavaival „óvó-védő” körülményeket próbálnak biztosítani az ott élő fogyatékosoknak – van egy festői parkjuk, a bentlakók kétágyas szobákban alhatnak, és a gyertyaöntéstől a focilabda-varrásig sok mindennel foglalkozhatnak –, rokonaik alig vannak, akik időnként hazavihetnék őket. A gondozók védik őket, mert szerintük a társadalom nem szívesen látja a fogyatékosokat, a boltban átverhetik vagy meglophatják őket. Ezért szervezték meg az egyik ápolónő szerint például azt is, hogy a fogyatékosoknak ne kelljen szűrővizsgálatokra járniuk Nyíregyházára, mert szerintük ott kinézik őket.
 
Otthonosság egyes alá
 
A Szociális és Munkaügyi Minisztérium (SZMM) 2008-as adatai szerint 16 ezer fogyatékos ember, és 8 ezer pszichiátriai beteg él bentlakásos intézményben. Egy intézményben átlagosan 130 ember lakik együtt, de van olyan pszichiátriai intézet is, ahol több mint 700-an zsúfolódnak össze. Többségük itt éli le szinte az egész életét.
 
Egy nappali helyiségre átlagosan 41 ápolt jutott, egy fürdőszobára 14. Az otthonosság 1-5-ig terjedő skáláján a magyar intézmények 0,49 pontot kaptak. Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat 2008-as vizsgálata szerint sok helyen az ellátás szinte minden eleme – öltöztetés, mosdatás, evés, nappali tartózkodás, alvás – a szobában történik. Ráadásul egy 2005-ös nemzetközi vizsgálat szerint a nagyobb magyarországi pszichiátriai intézményekben a gondozók 59 százaléka mindenféle szakirányú végzettség nélkül, betanítottként végezte a munkáját.
 
A fogyatékosok közül 2008-ban kevesebb mint 1400-an, a pszichiátriai betegek közül pedig csak 310-en éltek lakóotthonban, vagyis olyan épületben, ahol legfeljebb egy tucatnyian laknak. A lakóotthonok legnagyobb része ráadásul lényegében a nagy intézmények egy-egy részlege, vagy telephelye, többnyire az intézet kerítésein belül épült, vagyis a külvilágtól éppolyan hermetikusan elzárt, mint az egész intézmény.
 
„A bolondok nincsenek közöttük”
 
2007-ben Debrecenben egy utca lakói sikeresen akadályozták meg egy lakóotthon építését. A tervek szerint 10 értelmi fogyatékos nő költözött volna a Fény Felé Lakóotthonba. Azzal érveltek, hogy az idősek félnének, a szülők pedig nem engednék a gyerekeket az utcára, ráadásul zuhanásnak indulna az ingatlanok értéke az utcában. A lakóotthont tervező alapítvány végül nem kapta meg a szükséges pályázati forrásokat.
 
2008-ban a balatonszemesi strand 300 látogatója tiltakozott a település polgármesterénél, mert nem akartak az ott nyaraló fogyatékosokkal együtt fürödni. Kérték, hogy a polgármester építsen kerítést, mert a gondozottak akadályozzák a többiek fürdőzését: artikulátlanul üvöltöznek, pucéran rohangálnak, a gondozók a parton teszik tisztába őket.
 
Kovács Melinda, az ÉFOÉSZ ügyvezetője szerint a fogyatékosok valószínűleg nem tudtak viselkedni a strandon, de ezen nem is lehet csodálkozni. A nagy intézményekben élők helyett egyszerűbb mindent elintézni, a fejlesztés „strapás dolog”, ráadásul az elzárás a többségi társadalomnak is hasznos, mert legalább „a bolondok nincsenek közöttük”.
 
Ezzel együtt elképesztő különbségek vannak a lakóotthonban, családban vagy nagy intézményben élők között – mondta Kovács Melinda. „Van egy Down-szindrómás munkatársunk, ő irodai asszisztens. Más, intézményi környezetből jött Down-osok, vagy értelmi fogyatékosok viszont sokszor nagyon elhanyagoltak, nincsenek meg az alapvető szociális készségeik, nem ismerik a pénz értékét” – magyarázta. „Másodrendű állampolgárnak tekintjük őket, és ez látszik is a viselkedésükön. Volt, hogy egy hatvan éves fogyatékos néni kezicsókolommal köszönt”.
 
Bebetonozták a fehér köpenyt
 
A fogyatékosok kirekesztettségének megszüntetésére 1998-ban törvényt hoztak. Eszerint legkésőbb 2010. január 1-jéig a fogyatékosoknak tartós bentlakást biztosító intézményeket át kell alakítani úgy, hogy ellátásuk lehetőleg lakóotthonban történjen. Nemsokára megszületett az országos fogyatékosügyi program is, amelyben szintén szerepelt ez a cél – lényegében az, hogy a fogyatékosokat csupán ellátandó betegnek tekintő, fehér köpenyes szakmai szemléletnek és a börtönökhöz hasonló elzárásnak véget kell vetni, a cél az integráció.
 
A megálmodott lakóotthonokban nem csak az a jó, hogy nem lakik együtt több száz fogyatékos, hanem az is, hogy városokban vannak, ahol a lakók segítséggel, de önmagukat ellátva élnek az ép emberek közvetlen közelében, fejlesztő foglalkozásokon vesznek részt, és ha tudnak, munkát vállalnak, miközben családjukhoz is közel élhetnek. A folyamatot kitagolásnak nevezték el.
 
A határidő letelt, de nem számoltak fel egyetlen tömegintézményt sem, viszont 1999-2006 között összesen 22 milliárd forintot költöttek nagy fogyatékos és pszichiátriai intézetek felújítására, és újak építésére. Miközben ezzel a magyar állam lényegében a saját törvényével ment szembe, lakóotthonok építésére 2000-2004 között évente csak néhány százmillió forint jutott, később pedig még annyi sem.
 
„A kitagolás nem hozzánk tartozik”
 
A kitagolás megoldása a szociális ügyekkel foglalkozó minisztérium két főosztályhoz tartozik: a fogyatékosügyi főosztály alapvetően a stratégiaalkotásért felel, a családi és szociális szolgáltatások főosztálya – a szocszolg – pedig számtalan működő szociális intézményt felügyel, köztük a bentlakásos fogyatékos és pszichiátriai intézeteket.
 
A feladatok megoszlanak a két terület között, a kitagolás elmaradásáért egyértelműen egyik főosztály sem vállal felelősséget. Páva Hanna, a fogyatékosügyi főosztály vezetője első megkeresésünkkor azt mondta, a családi és szociális szolgáltatások főosztályát kell keresnünk, mert „a kitagolás teljesen hozzájuk tartozik”. Horváth Péter, az Országos Fogyatékosügyi Tanács (OFT) titkára szerint viszont éppen ez utóbbi a területnek a vezetője, a szociális szakállamtitkár tavaly először nem akart foglalkozni a kitagolás ügyével, mondván, a kérdés nem is hozzájuk tartozik.
 
„Képtelenek az önállóságra”
 
A problémák már az 1998-as törvény szövegének megalkotásakor jelentkeztek. Pordán Ákos, a Kézenfogva Alapítvány ügyvezetője szerint nem volt egyértelmű a szöveg, hiszen nem az intézmények bezárásáról vagy lebontásáról rendelkezett, hanem – a lakóotthonok kialakítása mellett – átalakításról és modernizálásról, „humanizálásról”.
 
A felemás megfogalmazás hátterében több forrásunk szerint is az áll, hogy 1998-ban az 1970-es években kiépült rendszer vezetői garnitúrája még ott volt a döntéshozók körül, és az ő szavuk számított, a minisztérium pedig ezekre a szakértőkre támaszkodva dolgozott. A fenntartók – többnyire megyei önkormányzatok – lobbija is abban volt érdekelt, hogy ne nyúljon senki a fennálló rendszerhez. A minisztérium szakmai vezetői is inkább a modernizációt pártolták a kitagolás helyett. Akkoriban nagy szakértői anyagok is születtek a humanizációról – emlékezett vissza Horváth Péter, az OFT titkára.
 
Az 1999-es fogyatékosügyi program nyomán a következő két évben felmérték az összes intézetben élő fogyatékos állapotát. Horváth szerint nem meglepő az eredmény: arra jutottak, hogy a betegek kilencven százaléka képtelen az önállóságra. Az akkori orvosi szemlélet ez volt az értelmi fogyatékosokkal kapcsolatban – magyarázta.
 
Kecskére káposztát
 
A kezdeti időszakban alig találtak szakembereket a fogyatékosügyi irányításhoz, így érdemi javaslatok is alig születhettek, hiába alakult meg a fogyatékosügyi főosztály 2000-ben a szakminisztériumnál – mondta az SZMM egyik névtelenséget kérő munkatársa.
 
A jogalkotónak néha fogalma sem volt, hogyan működik a rendszer – jelentette ki Petri Gábor, aki ma az Autisták Országos Szövetségét irányítja, korábban azonban évekig dolgozott a minisztériumban. A 2002-es kormányváltás után egy miniszteri utasításban a minisztériumi fenntartású nagy intézmények vezetőit bízták meg azzal, hogy dolgozzák ki a saját kitagolásuk programját, holott a változás gyakran éppen ezeknek a vezetőknek nem érdeke, ráadásul anyagi forrást sem rendeltek hozzá – mondta Petri.
 
22 milliárd a rendszer bebetonozására
 
1999-2006 között tisztán hazai forrásból a Belügyminisztérium (BM) 22 milliárd forintot biztosított önkormányzatoknak nagy intézmények felújítására, sőt, újak építésére – ezt a Kézenfogva Alapítvány számolta össze.
 
2004-ben egymilliárd forintból új, 150 férőhelyes intézmény épült például Komárom-Esztergom megyében, és hasonló léptékű beruházást hajtottak végre Csongrád megyében is. 2006-ban a Hajdú-Bihar megyei Komádon 150 fős fogyatékos otthon épült 900 millió forintból, Nógrád megyében 150 plusz tíz férőhelyes épület épült 1,68 milliárdból.
 
Az általunk megkérdezett, a minisztérium működését ismerő egykori és jelenlegi köztisztviselők nem tudták egyértelműen megmondani, hogy a BM a szociális tárca tudtával, vagy anélkül osztotta-e a törvénnyel ellentétes célokra a támogatásokat. Petri Gábor szerint valószínűleg a saját hatáskörében döntött a BM a támogatásokról, Serafin József, a szocszolg főosztály jelenlegi vezetője viszont úgy emlékezett, hogy véleményezési joguk volt, igaz, a legtöbb esetben már kész terveket, és szinte eldöntött beruházásokat kellett véleményezniük.
 
Serafin azt mondta, a fejlesztői érdekek ezen a téren mindig erősebbek voltak. Kemény Péter, a fogyatékosügyi főosztályvezető-helyettes pedig kérdésünkre arról beszélt, hogy a szaktárcának nincs igazán rálátása más minisztériumok ügyeire. Rendszeresen előfordul, hogy a főosztályok félórát kapnak egy-egy anyag átnézésére, ezeket így „fizikai képtelenség érdemben átnézni” - mondta.
 
A szociális szolgáltatások főosztályának akkori vezetője, Kovács Ibolya szerint azonban működött egy bizottság, amelyben a két minisztérium illetékes főosztályai vettek részt, és a BM „szakmailag szabad kezet adott”. Kovács szerint a címzett támogatásokból is épültek lakóotthonok, vagy 25-50 fős kisebb egységek, és szerinte meg kell érteni, hogy a kastélyok mellett gazdaságosabban lehetett felhúzni kisebbeket. Az egykori főosztályvezető szerint nem rossz szándékú emberek osztották rosszul a támogatásokat, csak ma már jobban tisztában vannak vele, hogy „mit kell szem előtt tartani”. Kovács szerint hiba volna a mostani szakmai elvek alapján megítélni a korábbi projekteket, és szerinte már az is előrejutás, hogy az ötvenes évekbeli körülményeken sikerült javítani.
 
Az intézmények akkoriban iszonyatos állapotban voltak, és súlyos forráshiánnyal küszködtek. „A megyei politikusok sikerként könyvelték el, hogy hosszú évek után sikerült az áldatlan állapotokon javítani. Egy ilyen címzett támogatás megszerzése sokszor egy évtizedes lobbi eredménye” – emlékezett vissza a korábban a szaktárcánál dolgozó Kósa János, aki hozzátette: eközben az új rendelkezések, a fogyatékosügyi program csak szűk kör, a szakemberek számára volt ismert. „Egyszerűen a magyar valóság került szembe a modern elvekkel”.
 
A szociális tárcának ugyan voltak forrásai a lakóotthonokra és közösségi szolgáltatásokra, de ezek szűkösek voltak, évente maximum 10-14 lakóotthon építését tették lehetővé, de ezek nem jártak együtt kitagolással. A szaktárca éves beszámolói alapján a szociális minisztérium 2001-ben 475 milliót, 2002-ben 566 milliót, 2003-ban 500 milliót, 2004-ben pedig 160 milliót költött főként lakóotthonok létesítésére, ezután ez a forrás teljesen elapadt.
 
Utoljára 2006-ban jutott mintegy 600 millió forint erre a célra, akkor kilenc lakóotthon épült. Ezt Göncz Kinga lobbizta ki, azóta nem volt ilyen – emlékezett vissza a fogyatékosügyi főosztályvezető-helyettes, Kemény Péter.
 
Forrásaink közül többen említették, az egymást váltó, a szociális területért felelős miniszterek elkötelezettsége nagyon fontos lett volna, de Göncz Kingán kívül egyik minisztert sem érdekelte igazán a fogyatékosságpolitika. Akadt olyan miniszter is, akinek el kellett magyarázni, hogy a fogyatékos nem beteg – állította egyikük.
 
Amikor a jogalkotó nem tartja be a saját szabályait
 
Az állami fenntartású Reménysugár Habilitációs Intézet új épületére nem szívesen emlékeznek az SZMM-ben. Ez a több mint egymilliárd forintos projekt azért különösen kínos emlékű, mert ebben az esetben a saját forrásait felhasználva maga a szociális minisztérium ment szembe a törvénnyel, és húzott fel egy új, nagy épületet lakóotthonok építése helyett.
 
„Amikor odakerültem a minisztériumhoz és megkérdeztem, miért épít maga a szaktárca is még egy új nagy intézményt, az egyik vezető azt mondta, jobb, ha hallgatok. Amikor eljöttem, megjegyezték, hogy lakóotthont kellett volna építeni” – emlékezett vissza Kósa János, aki akkor került a szociális tárcához, amikor 2003 környékén már elkezdték építeni az új Reménysugár épületet.
 
Visszatekintve Kósa szerint tipikus félrecsúszott beruházásról volt szó. A 2000-es évek elejére tarthatatlanná váltak az intézetben uralkodó állapotok: a régi kastélyépületben omlott a vakolat, kevés volt a vizesblokk, szűkös volt a hely. Emiatt döntés született egy új épület felhúzásáról, és már megvoltak a műszaki tervek, a források, sínen volt az építkezés, mire megszületett a fogyatékosügyi program végrehajtási terve. „Ha akkor leállítják, a mellérendelt összeg is odaveszik, a régi épület nem bírt újabb éveket, és a szülők is várták az elhelyezést” – emlékezett vissza Kósa.
 
„Nagyon kellemetlen” szülői
 
A költöztetés közepette kialakult káosz 2004-ben egy autista fiú halálához vezetett. Kisétált a nyitva felejtett kapun, és a Dunába fulladt. A valódi botrány ezután tört ki: már majdnem kész volt a fogyatékosoknak szánt új épület, amikor kiderült, hogy nem akadálymentes, és többek között egy betervezett lift is hiányzott belőle.
 
Horváth Péter szerint ez volt az a pont, amikor a szociális szolgáltatások főosztályától a fogyatékosügyi főosztályhoz került a négy állami intézmény irányítása, köztük a Reménysugáré is. „Akkor, 2005-ben Kovárik Erzsébet volt az államtitkár. Megnéztük a félkész épületet, és hazafelé a kocsiban úgy döntött, hogy átutalja a négy intézményt, hogy az ügyet már mi oldjuk meg” – mondta Horváth Péter, aki akkoriban a fogyatékosügyi főosztályt vezette. „Mondtam neki, leég a pofámról a bőr, ha át kell vágnom egy nagy intézmény szalagját – erre azt mondta, akkor csináld meg a kitagolást.”
 
Horváth szerint rohamtempóban, két hét alatt elkészült a terv: arra gondoltak, hogy abbahagyják az elrontott beruházást, és a 116 ott lakóból 40 főt Dunakeszire helyeznek át, „a többieket pedig kitagolják”. „Büszke voltam, hogy a miniszter és az államtitkár is támogat.” Horváth úgy emlékszik, hogy végül a szülők akasztották meg a folyamatot, akik arra gondoltak, hogy a minisztérium szándékosan építtetett rossz épületet, mert hasznot akar húzni belőle – ezért azt követelték, hogy kitagolás helyett fejezzék be az építkezést. Buczkó Krisztina – akinek fia már akkor is a Reménysugárban élt – úgy emlékszik, hogy a szülők meg voltak győződve arról, hogy valójában egy luxus idősek otthonát húztak fel, a fogyatékosokat pedig vidéki intézményekbe akarják vinni.
 
Kemény Péterben is nyomot hagytak az akkori események, úgy emlékszik, hogy egy „nagyon kellemetlen szülői értekezleten” derült ki, hogy a szülők hallani sem akarnak a kitagolásról. A szülők megkeresték a sajtót, és Lendvai Ildikót, a helyi országgyűlési képviselőt is. „Lendvai fölhívta Göncz Kingát” – mondta Horváth Péter, aki szerint ezzel megpecsételődött a dolog, így végül a megkezdett épületet fejezték be. „Nagy kudarc volt” – mondta Horváth.
 
Fordul a kocka
 
A kitagolást uniós pénzekkel sem támogatták meg. A 2004-2006 közötti EU-s forrásokat elosztó Nemzeti Fejlesztési Tervben (NFT) egyáltalán nem esett szó erről, és a 2004-es Nemzeti cselekvési terv a társadalmi összetartozásról című kormánystratégia sem említette, pedig addigra a kitagolásra megszabott 12 év fele már eltelt – derül ki az ELTE és a Soteria Alapítvány márciusban nyilvánosságra hozott kutatásából, amely a fogyatékos otthonokra fordított uniós pénzeket vizsgálta.
 
A 2007-2013 közötti időszakra kidolgozott Új Magyarország Fejlesztési Terv egyik programja, a közigazgatásban TIOP-nak (Társadalmi Infrastruktúra Operatív Program) nevezett része hozott változást ezen a téren – igaz, a megvalósítása máig nem indult el. De 1998 óta először különítettek el pályázaton elnyerhető forrást, 13 milliárd forintot kifejezetten a nagy intézmények kiváltására. Pénzt csak olyan lakóotthonokra lehetett kapni az előkészítő dokumentumok szerint, amelyek legalább 2000 fős lakosságú települések belterületén vannak, olyan helyen, ahol egy kilométeren belül van tömegközlekedési lehetőség.
 
A pályázati kiírás első verziójában ugyanakkor olyan feltételeket határoztak meg, hogy akár 150 fős intézmények is épülhettek volna lakóotthon címén. Az érdekvédők között ez nagy felzúdulást váltott ki, és 23 szervezet nyílt levelet küldött a miniszterelnöknek. Ebben azt írták, hogy a kormány „fejezze be a szakmai szempontból hatástalan, és emberi jogi szempontból elfogadhatatlan nagylétszámú bentlakásos intézmények további fejlesztését, és haladéktalanul fordítsa az összes rendelkezésre álló hazai és uniós forrást kis létszámú, személyre szabott lakóotthonok és közösségi alapú szociális szolgáltatások fejlesztésére.”
 
Az NFÜ a nyomás alatt felfüggesztette a társadalmi vitát, és tavaly novemberben egyeztetést kezdeményezett. Az átdolgozott pályázatot márciusban újból társadalmi vitára bocsátották. Az uniós pénzek elosztása, a beérkező pályázatok elbírálása viszont már a következő kormányra marad.
 
„Mindig akad még egy ágy”
 
A fogyatékos érdekvédő szervezetek tavaly év végén szembesültek azzal, hogy a kitagolásra előírt határidő lejártával a kormány a költségvetési törvényben eldugva egyszerűen meghosszabbította volna a határidőt 2015-ig – mondta Kovács Melinda, az ÉFOÉSZ ügyvezetője. Az SZMM egyik névtelenséget kérő munkatársa szerint a határidő kitolása a költségvetési törvényen keresztül a Pénzügyminisztérium (PM) akciója volt, amely az SZMM-et megkerülve nyújtotta be a tervezetet.
 
A civil tiltakozás hatására került át a fogyatékosok esélyegyenlőségéről szóló törvénybe a hosszabbítás, de már konkrét kritériumokkal: előírták, hogy 2013 végéig 1500 férőhelyet fel kell számolni, és lakóotthonná kell alakítani – ezzel bezárult az utolsó kiskapu is, a „humanizáció” és „modernizáció” fogalma ugyanis már nem szerepel a szövegben. A módosítást Horváth Péter, az OFT titkára szerint nem támogatta a PM, az önkormányzatok egyenesen tiltakoztak.
 
Az ÉFOÉSZ ügyvezetője szerint a minisztériumi egyeztetéseken világosan megmondták nekik, hogy az önkormányzati lobbi (bővebben lásd keretesünket) nem enged 1500 férőhely kiváltásánál többet. Az önkormányzatoknak szerinte így kényelmesebb, a jelenlegi támogatási rendszerben ugyanis a lakóotthonok fenntarthatatlanok, míg sok fő ellátása nagy tömegben jobban megéri, és ott „mindig akad még egy ágy”.

Cikkünk a Társaság a Szabadságjogokért jogvédő szervezet Oknyomozó Programjának támogatásával készült.

A cikk megjelent az Origón 2010.06.07-én.

Keretes:


Önkormányzati lobbi a túlélésért
 
Az intézetek fenntartóit a nagy átalakítási tervek érzékenyen érintik. Nem csak azért, mert a jelenlegi rendszerben lakóotthont építeni és fenntartani drágább – Serafin József szociális szolgáltatási főosztályvezető szerint egyes lakóotthon típusok esetében mintegy másfélszer annyiba kerül –, mint a nagy intézmények működtetése, hanem azért is, mert a kis településeken nagyon sokan vesztenék el a munkájukat, ha az intézményeket felszámolnák és a lakókat elköltöztetnék. Szakolyban 84 ember dolgozik a fogyatékos otthonban, legnagyobb részük az egyik ápoló szerint a faluból való. A fogyatékosoknak külső munkát jelenleg nem tud szervezni az igazgató, mert másnak sem jut, szerinte „egy-két munkahelyért ezen a környéken ölni tudnának”.
A nagy horderejű átalakításokkal járó érdeksérelmeket az önkormányzatok nem szívesen vállalják fel, így inkább a rendszer fenntartásáért lobbiznak Kemény Péter fogyatékosügyi főosztályvezető-helyettes szerint. A minisztériumban azt tapasztalják, hogy az önkormányzatok lobbija erős, megtalálják a kiskapukat az egyeztetéseken, vagy parlamenti szakaszban, más minisztériumoknál érik el egy-egy szabály megváltoztatását – magyarázta Serafin.
Márk Borbála, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei önkormányzat intézményfenntartói osztályának munkatársa szerint szakmai szempontból egyetértenek a kitagolással, de ez nem működhet úgy, hogy nincs fedezete a megépülő lakóotthonok fenntartásának. Szerinte a minisztériumnak nincs alapja arra, hogy számon kérje a megyéken a kitagolás elmaradását, főként úgy, hogy a 2000-es évek elő felében elfogytak a lakóotthonokra fordítható források. A megye az idén a forráselvonások miatt akkora bajba került, hogy két működő gacsályi lakóotthonát átmenetileg be kellett zárnia, és a gondozottakat a nagy intézménybe helyezték el. A szakolyi intézményhez a normatíva ötöde nem érkezik meg az idén, a megye kénytelen visszatartani. „Ez nem fenntartó, ez elvonó” – fogalmazott Turcsik László igazgató.



Nincs többé humanizáció
 
A fogyatékosok esélyegyenlőségéről és jogairól szóló, 1998-ban született törvény szerint „a fogyatékos személyek számára tartós bentlakást nyújtó intézményeket fokozatosan, de legkésőbb 2010. január 1-jéig át kell alakítani oly módon, hogy az önálló életvitelre személyi segítséggel képes fogyatékos személyek ellátása kisközösséget befogadó lakóotthonban történjen, továbbá az arra rászoruló súlyos fogyatékos személyek számára humanizált, modernizált intézményi ellátást kell biztosítani.” Mivel a kitagolás nem történt meg, idén márciusban úgy módosították a törvényt, hogy az 50-nél több férőhelyes intézményeket úgy kell kiváltani, hogy az EU-s társfinanszírozási projektek segítségével 1500 férőhelyet váltsanak ki 2013. december 31-ig. Azoknak az intézményeknek az esetében pedig, amelyek nem férnek bele az 1500 fős kitagolási programba, az országgyűlésnek kell még az idén egy ütemtervet elfogadnia. A törvény ezzel bezárta a lehetőséget a „modernizáció” és „humanizáció”, azaz a nagy intézmények felújítása és bővítése előtt, másrészt azt is előírta, hogy az ENSZ fogyatékosügyi egyezményével összhangban kell a kiváltást végigcsinálni. Igaz, az ENSZ-egyezményt már 2006-ban ratifikálta Magyarország, és 2007-ben hatályba is lépett, a megvalósítást senki nem indította el, vagyis lényegében hatástalan maradt. Ez az egyezmény kimondja, hogy a fogyatékosoknak és pszichiátriai betegeknek is joguk van a közösségben való élethez és a másokkal egyenlő szabad döntéshozatalhoz. Kimondja azt is, hogy joguk van eldönteni, hol és kivel akarnak együtt élni, és „nem kötelezhetők bizonyos megszabott körülmények között élni”. Emellett minden segítséget meg kell kapniuk, hogy ne szigetelődjenek el, hanem beilleszkedjenek. A nagy intézmények felszámolására WHO-ajánlások is léteznek, az integráció elvét tartja fontosnak az Európai Tanács 2006-os akcióterve, és több uniós dokumentum is.



Az intézeti lakók nagy része értelmi fogyatékos
 
2008-ban az SZMM adatai szerint 16 174 fogyatékos ember élt bentlakásos intézményben, közülük mindössze 1378 ember lakóotthonban. Az intézetekben lakó pszichiátriai betegek száma további nyolcezer, köztük pedig elenyésző a lakóotthonban élők száma, összesen 310. Az elmúlt húsz évben lényegében nem változott a férőhelyek száma. A legutóbbi, 2001-es népszámlálás során összesen 577 ezer fogyatékos embert számoltak össze az országban – ez a szám az értelmi, érzékszervi fogyatékosok és a mozgássérültek száma összesen. Az értelmi fogyatékosok száma 56 ezer volt. A fogyatékos emberek foglalkoztatottsága a kilencvenes évek óta nagyon visszaesett – 17-ről 2001-re 9 százalékra –, pedig már akkor is nagyon alacsony volt. Az inaktívak aránya ugyanakkor 76 százalékra nőtt. A KSH 2001-es adatai szerint a fogyatékos szakellátáshoz tartozó bentlakásos intézményekben az értelmi fogyatékosok aránya 89,8 százalékos.

Mennyibe kerül egy lakóotthon és mennyit ér egy fogyatékos az államnak?
 
A 2010-es költségvetés szerint egy fogyatékos személy, vagy pszichiátriai beteg bentlakásos ellátására egy évben 710 650 forint jár (2005-ben még 820 000 forint volt a normatíva éves összege, azóta meredeken csökkent az erre jutó pénz). A folyamatos normatíva csökkentés ellenére az idei költségvetés összességében óriási összeget, 937 milliárd forintot fordít a fogyatékosügyre: normatívákra, pályázatokra, és fogyatékos szervezetek támogatására.
A megyei fenntartók Serafin József főosztályvezető szerint kényszerpályára kerültek, a normatíva csökkentése miatt egyszerűen nincs elég pénzük. Kénytelenek voltak csökkenteni az intézményi költségvetéseket átlagosan 5-10 százalékkal. Az intézmények költségvetése csak 50-60 százalékban áll a normatívából, a többit a megye saját forrásból hozzáteszi, illetve a lakók fizetik be térítési díjkánt. Szabolcs megyében még nem tudják, egyáltalán tudnak-e majd pályázni a fejlesztési pénzekre, ugyanis az önkormányzat most úgy tűnik, nem tudja összeszedni az ehhez szükséges önerőt.
A Kézenfogva Alapítvány becslése szerint egy lakóotthoni férőhely kialakítása 5 millió forintba kerülne – eszerint az összes férőhely kitagolásának ára 110 milliárd forint lenne. Egy, a szociális tárca számára készített 2007-es GKI-elemzés pedig arra jutott, hogy a lakóotthonokat drágábban lehet működtetni, mint a kastélyokat, és a létesítés költségei is magasabbak, mint egy régi, korszerűtlen épület teljes felújítása. A működési költségek közé az ingatlan költségeit is beszámítva a GKI szerint egy lakóotthonban évente 2,1-2,4 millió forintba kerül egy ellátott élete, míg egy kastélyban 1,8 millió forintba. Vagyis a kiváltás „csak akkor kifizetődő pénzügyileg, ha a kastélyt jó áron el lehet adni”. Erre pedig csak akkor van esély, ha nincs túlságosan peremvidéken az épület, és a környéknek van turisztikai vonzereje. Ez esetben viszont „a nagy intézmények kiváltása pénzügyileg is megtérülő projekt lehet” – állapítja meg óvatosan a GKI.

Új hozzászólás