seo
oknyomozó
TASZ Oknyomozó    

Szlankó Bálint - Magyarok Afganisztánban

Mindenki tisztában van azzal, hogy Magyarország aktív és egyre aktívabb szerepet vállal egy brutális konfliktusban a világ másik felén, Afganisztánban? A Narancs utánajárt az új magyar biztonságpolitikának, aminek középpontjában a feltétlen NATO-lojalitás, globális konfliktuskezelés, plusz egy kis káeurópai ügyeskedés áll – és egy háború, amit sokak szerint talán nem is lehet megnyerni. Szinte mindenki emlékszik rá, hogy hol volt 2001. szeptember 11-én, amikor a két Boeing 777-es becsapódott a Világkereskedelmi Központ két tornyába New Yorkban, röviddel később pedig a Pentagon épületébe Washingtonban. Az ilyen pillanatokat, eseményeket megjegyzi az ember agya, akár bebizonyosodott róluk utóbb, hogy fordulópontot jelentenek a történelemben, akár nem.  Szemerkényi Réka, Orbán Viktor miniszterelnök kül- és biztonságpolitikai főtanácsadója is nagyon jól emlékszik. Éppen Berlinben volt, hivatalos látogatáson a miniszterelnökkel és a külügyminiszterrel, Martonyi Jánossal. „Éppen a nagykövetségen voltunk, amikor jött a hír, hogy megtámadták Amerikát” – emlékszik vissza a Narancsnak. „Akkor még nem tudtuk pontosan, hogy mi történt és hogy kik állnak mögötte. Mi ott félrevonultunk, hogy arról beszéljünk, mit kellene csinálni. Óvatosnak kellett lenni, hiszen még nem tudtunk a részletekről, a háttérről semmi pontosat, volt, aki azt hangsúlyozta, hogy várjuk meg, amíg lesz több információ. Ugyanakkor az is látszott, hogy a támadás egy összehangolt akció volt, nagyon valószínűsíthető politikai céllal, ami egyértelműen egy NATO-tagállamot érintett.”  Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett. És ez az egy dolog az elkövetkező hét évben igen komoly következményekkel járt Magyarország, a magyar biztonságpolitika és honvédelem számára, belevonva az országot két háborúba, Irakban és Afganisztánban, sok-sok ezer kilométerre hazánk határaitól, rendkívül idegen környezetben, gyakran hihetetlenül nehéz körülmények között, és próbára téve nem csak Magyarország elkötelezettségét a biztonságát elsősorban garantáló észak-atlanti szövetség iránt, de magát a szövetséget is.  Ötödik cikk „A miniszterelnök mérlegelte az érveket” – folytatja Szemerkényi Réka. „Majd a sebtében összehívott sajtótájékoztatóján azt mondta, méghozzá a NATO-tagállamok között elsőként, hogy az események az ötödik cikkely hatálya alá tartozhatnak.”   Az „ötödik cikkely” a NATO-t megalapító 1949-es washingtoni szerződés ötödik cikke. Azt mondja ki, hogy bármelyik tagállam ellen intézett támadás az egész szövetség elleni támadásnak minősül, és kötelezi az összes többi tagállamot, hogy a megtámadott segítségére siessen. Az ötödik cikk a hidegháború elején azzal a céllal került bele a NATO alapszerződésébe, hogy elrettentse a Szovjetuniót Nyugat-Európa megtámadásától. A történelem iróniája, hogy legelső alkalmazásakor nem Amerikának kellett Európa segítségére sietnie, hanem éppen fordítva.  De ez így túl drámai. Mint oly sok más minden kérdésben, ami az elmúlt évtized új világpolitikai kihívásait illeti, az igazi fordulatot, a nullapontot valójában nem is annyira 2001. szeptember 11-e jelentette. Hanem a berlini fal leomlása 1989. november 9-én. A hidegháború vége teljesen átalakította a világpolitikát és szövetségi rendszereit. A rendszerváltás logikus következményét, az 1999-es NATO-csatlakozást Magyarország számára általános politikai és biztonsági megfontolások is vezérelték. Egyrészt része volt a gazdag és stabil nyugati világhoz való csatlakozási törekvésnek, hiszen e világnak az egyik legfontosabb szervezete a NATO. Másrészt pedig a világ legerősebb katonai szövetségéhez való tartozás páratlan biztonsági garanciákat nyújtott annak az országnak, ami számottevő haderővel nem rendelkezik, és ami aligha volna képes megvédeni magát egy komoly támadástól.  De egy szövetség tagjának lenni kötelezettségekkel is jár. Tagságunk első évei pedig pont arra az időszakra estek, amikor a hidegháborút puskalövés nélkül megnyerő NATO elkezdte megvívni első valódi konfliktusát, Afganisztánban. A szövetség feladatai és kihívásai átalakultak, áthelyeződött a hangsúly a klasszikus területvédelemről a távoli, instabil térségekben való beavatkozásra és a terrorizmus elleni küzdelemre. Az atomfegyverekkel és tankokkal vívott gigantikus csatákról az öngyilkos merénylők elleni aszimmetrikus hadviselésre. Tanulságos példája mindennek az afganisztáni magyar szerepvállalás máig tartó története. Ennek középpontjában pedig az „ötödik cikkely” áll: a többi NATO-államhoz és elsősorban az Egyesült Államokhoz való szövetségesi lojalitás.  Egyfajta biztonságpolitikai szemlélet „Akkor számíthatunk a szövetségeseinkre, ha mi is segítünk nekik - azt hiszem, ez teljesen normális dolog. Magyarország biztonságát a NATO garantálja, ezért nekünk részt kell vennünk az afganisztáni misszióban” – válaszolta a Narancsnak Göncz Kinga külügyminiszter arra a kérdésre, hogy mi keresnivalója van Magyarországnak a harminc éve háborúzó közép-ázsiai országban. Juhász Ferenc volt honvédelmi miniszter, aki 2002-től 2006-ig irányította a tárcát, még ennél is nyíltabban fogalmaz. „Ez a NATO-ról szól, nem Afganisztánról. Hát egyébként mi dolgunk volna nekünk ott, ha csak nem az, hogy van egy közös felelősségünk a szövetségeseinkkel? A lényeg, hogy szeptember 11-e döntő változást hozott a NATO, Európa és Amerika viszonyában. Elemi igény jelent meg a szolidaritásra az amerikaiak részéről. Így nem is volt más lehetőségünk, mint hogy segítséget ajánljunk nekik.”  Ez az attitűd – ti. hogy Afganisztánhoz nincs közünk, csak segítünk a többi NATO-államnak – elég elterjedt magyar külpolitikai-honvédelmi körökben. De sokan érzik úgy, hogy az afganisztáni szerepvállalás csak részben szól a NATO-ról. „Túl a NATO-tagságon, ez a misszió egyfajta biztonságpolitikai szemléletet is tükröz” – mondja Tálas Péter, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem szakértője, a miniszterelnök egyik külpolitikai tanácsadója. „Hogy felejtsük el a területvédelmet, a klasszikus honvédelmi doktrínákat. Ha számunkra fontos, hogy hova megy az afgán ópium – és fontos, ugyanis ide jön –, akkor ott kell lennünk.”  „A globalizálódó világban a fenyegetések nem a határainkon jelentkeznek: a terrorizmus, a kábítószerek, mind sokkal messzebbről jönnek, és ez fontos afganisztáni szerepvállalásunk összefüggésében” – mondja Göncz Kinga. „Az Európai Unió tagjaiként minket is fenyegethet a nemzetközi terrorizmus. Határállamként pedig különösen nagy a felelősségünk, még ha a közvetlen cél nem is mi vagyunk.”  Afganisztánból származik a világ ópiumellátásának nagy része, akár kilencven százaléka is. Ami pedig a terrorizmust illeti, az al-Kaida fő bázisa ez az ország volt 2001-ig. Az új biztonságpolitikai doktrínák szerint pedig ott kell felvenni a küzdelmet ezekkel az ellenségekkel, ahonnan jönnek, nem pedig ott, ahol támadnak. Ez igaz a NATO-ra is, ami a hidegháború végéig szinte kizárólag konzervatív területvédelemre volt berendezkedve, most pedig a világ másik végén vív egy háborút. Azért, hogy Afganisztánból kiverje az iszlámista fanatizmust (tehát a radikális, Nyugat-ellenes, a terrort fő eszközeként használó politikai iszlámot), és egy olyan, viszonylag stabil államrendet hozzon létre, ahol nem fordulhat elő többet, hogy az al-Kaida átveszi az egész céget.  „Azt hiszem, a kelet-európai államok számára a NATO-tagság a legfontosabb, amikor egy ilyen misszióra jelentkeznek” – mondja Mike Williams, a Royal United Services Institute nevű londoni biztonságpolitikai kutatóintézet munkatársa. „Számukra különösen lényeges, hogy jó szövetségesként viselkedjenek, hiszen új tagállamok. Plusz tudják, hogy senki nem fogja őket megvédeni, ha egyszer arra kerül a sor, csak Amerika. Ez hosszútávon is értendő. Van egy elég komoly aggodalom, hogy ha elbukjuk Afganisztánt, az vereséget jelentene az egész észak-atlanti közösség számára; hogy az egész NATO óriási hitelvesztést szenvedne. Ez a szempont mindenki számára fontos. De a kanadaiak, a britek, az ausztrálok, a hollandok, a dánok számára maga Afganisztán is fontos. Tudják, hogy az iszlámista szélsőségesek fenyegetést jelentenek az egész világra és különösen rájuk, nagy muszlim lakosságukkal.”  Szembetűnő egyébként, hogy mekkora egyetértés van a politikus közt, a magyar biztonságpolitika szakmán és a honvédelmi-külügyi apparátuson belül mindezekben a kérdésekben. Igazi vita a fent említett szempontokról nem nagyon volt, már a legelején sem. Senki nem kérdőjelezte meg alapjaiban, hogy Magyarországnak ki kell-e állnia aktívan szövetségesei mellett. Az Afganisztán kapcsán megfogalmazott célok és szempontok tekintetében is nagyjából-egészében egyetértés van, noha vannak olyanok, akik nagyobb szempontot fektetnek a kábítószer-termelés és –kereskedelem elleni harcra, mint az iszlámista terror elleni fellépésre, esetleg fordítva. Taktikai véleménykülönbségek persze mindig vannak, például arról, hogy pontosan milyen feladatokat kell elvállalni, hogy a katonák Észak- vagy Kelet-Afganisztánba menjenek, illetve, hogy pontosan mire is vagyunk technikailag-pénzügyileg képesek. Bénázás is van: a Külügyminisztérium például a sajtóból értesült arról, hogy a honvédelmi miniszter újabb katonákat ajánlott Afganisztánba egy tavaly őszi NATO külügyminiszteri konferencián. De ez talán elkerülhetetlen olyan esetekben, amikor két minisztérium felelős valamiért, nem egy. Összességében úgy tűnik, hogy a magyar vezetés tudja, hogy mit akar Afganisztánban, legalábbis annyiban, hogy mi a kötelessége, mint NATO-tagállamnak. Se pénz, se posztó Az újfajta háború komoly kihívást jelent a lerongyolódott magyar honvédelem számára. Sőt, már általában a NATO-tagság is. A fő gond, hogy nincs elég pénz. Az ország vállalta, hogy honvédelmi kiadásait a GDP 2 százalékára emeli, ehhez képest ez jelenleg 1,1 százalék, és 2004 óta csökken. Ezt a kormány külföldi szerepvállalásokkal, izmos Afganisztán-politikával próbálja ellensúlyozni.  „2002 és 2006 közt egyfajta lavírozás, egyensúlykeresés jellemezte a honvédelmi politikát az új tagállamok között” – emlékszik vissza Juhász Ferenc. „Mindenki kereste azokat a lehetőségeket, amelyekkel kimászhat a védelmi költségvetés növelésének óriási kötelezettsége alól valamilyen másfajta lépéssel vagy gesztussal. Mi elkezdtünk felajánlgatni kontingenseket külföldre. Volt, hogy 1200-1300 katona is volt kinn egyszerre, főleg a Balkánon, Bosznia és Koszovó puskaporos hordóiban. Ezzel hosszú ideig elértük, hogy ne pirítsanak ránk, amiért nem nő a költségvetés és nem halad a [honvédelmi] modernizáció, viszont azért ott vagyunk kinn, tűrőképességünknek megfelelően. Ezzel egyensúlyoztunk.”  A Narancs által megkérdezett NATO-illetékesek és szakértők szerint az ilyesmivel valóban lehet „egyensúlyozni”, pláne manapság, amikor a szövetség nem áll túl jól Afganisztánban, és jelentős különbség van az ambíciók és a konkrét vállalások között. „A NATO-ban senki nem nyom senkit, csak kér” – mondja egy NATO-diplomata. „De gyakran kialakulnak olyan helyzetek, amikor kevesebb a felajánlás a tagállamok részéről, mint amennyi forrásra szükség van, és akkor egy jól időzített felajánlással nagy politikai tőkére lehet szert tenni.”  Igazán nagy ugrás Afganisztánban a „jól időzített felajánlás” először egy járőrszázad volt Kabulba, 2004-ben, miután a legelső, 2002-es felajánlás az ellenzék ellenállása miatt kimerült egy egészségügyi csoportban. Ez pszichológiai áttörés volt a Magyar Honvédség számára, ami 1995 óta csak támogató feladatokat látott el misszióin. Politikailag is siker volt, mert már kezdtek komoly kritikák megfogalmazódni a szövetségesek részéről, hogy nem vesszük ki részünket rendesen a feladatból. De az igazán nagy ugrás 2006-ban volt, amikor Magyarország átvett egy ún. tartományi újraépítési csoportot (PRT-t) Észak-Afganisztánban a hollandoktól. Az újraépítési és puha katonai tevékenységet is magában foglaló PRT komoly feladat, rajtunk kívül csak öt NATO-tagállam üzemeltet ilyet önállóan. Magyar illetékesek úgy vélik, hogy hazánk elég ügyesen használta ki ezeket a lehetőségeket, csekély forrásait figyelembe véve mindig megfelelő pillanatban mozdult, akkor jött felajánlásaival, amikor azok kellettek, és oda, ahol szükség volt rájuk.  Az eszkaláció ezzel ráadásul nem ért véget. Juhász Ferencet 2006-ban Szekeres Imre váltotta a honvédelmi tárca élén, és ő folytatta a lehetőségeinkhez képest határozott Afganisztán-politikát. Az eredetileg 2008-ig tervezett PRT-t két évvel meghosszabbítják, két kiképzőegységet, ún. „omlettet” küldenek az afgán kormányerők mellé, magyar katonák veszik át a kabuli reptér irányítását, valamint ősztől egy 10-20 fős harcoló alakulatot is bevetnek amerikai irányítás alatt, akár a legveszélyesebb déli tartományokban is. „Ez óriási gondolkodásbeli váltást jelent. Primer harcoló alakulat felajánlása jelentős elmozdulást jelent az 1995 óta meghatározó, külföldi missziókat vállaló, de a veszteségeket minden áron elkerülni akaró magyar honvédelmi stratégiától” – mondja Szenes Zoltán volt vezérkari főnök.  Stratégiai értelemben modern Sokakat talán meglep, de a Magyar Honvédség gondolkodása stratégiai értelemben modern. Ma már senki nem tart a „körkörös védelem” Für Lajos-i hülyeségénél. A katonák összességében értik az új kihívásokat, a NATO-csatlakozás megtette hatását. „Nem jellemző, hogy nagyon konzervatívak volnának a katonák, de hát azért a honvédségnél is lejátszódott már egy generációváltás. Éppen ellenkezőleg: sok katonát az idegesít, hogy folyton csak őrt meg szállítót meg ehhez hasonlókat játszunk a külföldi akciókon…” – mondja egy bennfentes. Szóval az aktív biztonságpolitika rajtuk nem múlik, sőt, jó alkalomnak látják ezeket az akciókat arra, hogy fejlesszék, erősítsék a honvédséget. „A katonák szeretnek külföldre menni, legalább nem kell a kaszárnyában ülniük, plusz a fizetés is jó” – mondja Juhász Ferenc.  A honvédelmi stratégiában is kiemelt helyet foglalnak el a békefenntartó missziók, már több mint tíz éve részt is veszünk ilyeneken, noha jellemzően a közvetlen érdekkörzetünkben, a Balkánon. Viszont soha nem harcoló egységekkel. A különleges műveleti egységet, amit idén ősszel Afganisztánba küldenek, például már egy ideje fejlesztik, mert már évek óta világos, hogy szükség lesz rájuk egyszer. Bevetésük ennek a gondolkodásnak a része, alkalom a tapasztalatszerzésre. De ez mégis váltást jelent, az eddigi, többé-kevésbé békés szerepvállalásokhoz képest, és a váltás oka elsősorban a politika, pontosabban a helyezkedés a NATO felé.  „Tény, hogy a Dél-Afganisztánban való megjelenés újdonság” – mondja Tálas Péter. „Katonát mindenki vonakodik küldeni, pláne a frontra. Ez tehát emeli a mi politikai presztízsünket. Ma a déli országrészben való harcolás a fő feladat, tehát nekünk át kell súlyoznunk a részvételünket a NATO új prioritásainak megfelelően.” 2007-ben vált szembetűnővé, hogy az egyre véresebb háborút igazából csak négy NATO-tag vívja: Amerika, Nagy-Britannia, Kanada és Hollandia. Az utóbbi két ország kormánya komoly politikai nehézségekkel kellett szembenézzen otthon, és Ottawa idén csak azzal a feltétellel hosszabbította meg katonai jelenlétét Afganisztánban, ha más tagállamok is megerősítik saját missziójukat.  Iszonyú fontos A magyar kontingens persze kicsi, összesen kevesebb mint háromszáz ember. De úgy tűnik, ez nem baj. Fő, hogy legyen. „Minden hozzájárulás számít, minden katona segít” – mondja egy NATO-szóvivő Brüsszelben. „Különösen akkor, ha délre mennek, mert ott a legrosszabb a helyzet. A probléma a hollandokkal és a kanadaiakkal az volt, hogy úgy érezték, egyedül ők harcolnak. Ezért iszonyú fontos volt számukra, már csak a közvéleményük miatt is, hogy mások is jöjjenek, még ha nem is olyan sok katonával.” „Komoly tekintélyre lehet ezzel szert tenni” – ért egyet Mike Williams, a NATO-elemző. „Egyetlen embert sem hallottam az USA-ban, aki lekicsinyelte volna azoknak a hozzájárulását, akik harcolni is mernek. A kelet-európaiak nagyon sok pontot szereztek maguknak Washingtonban és Londonban. Ez az egész a szolidaritásról is szól, nem csak arról, hogy mennyi katonád van. Mindenki tudja, hogy nem Észtországon fog múlni ez a háború.”  A folyamatos bevetések a honvédségnek is jót tesznek. „2004-ben a szárazföldi haderő 40 százaléka már volt külföldi misszióban, őket mind erőhatás érte, fegyelmezettebbek, kritikusabbak, tanultabbak. 2003-2004-ben három komolyabb zászlóaljunk volt, mostanra még több a bevethető, magasan kiképzett, harcba is küldhető állomány. Megmarad a zászlóalj, nem porlad szét a bevetés után, mint eddig. Megtartjuk őket, van egy kemény magunk. Szóval lényeges változások vannak, a szűk keresztmetszet inkább a technika, a felszerelés, ezeken kell javítani” – mondja Szenes Zoltán volt vezérkari főnök.    Ez nem jelenti azt, hogy minden klassz. Egyrészt komoly gond az alacsony honvédelmi költségvetés. Liam Fox, a brit ellenzék védelmi illetékese nemrég egyenesen azt mondta, hogy szerinte Magyarországnak (és Lengyelországnak), ha így folytatja, fel kellene függeszteni NATO-tagságát, mert „belépett a NATO-ba, zsebre vágta a biztonsági garanciákat, majd csökkentette védelmi kiadásait”. Ez túlzás (senkinek nem „függesztik fel” a tagságát), és Fox igazi célpontja egyébként sem Budapest, hanem a brit kormány volt. De tény, hogy a honvédség – hasonlóan a legtöbb európai országéhoz – nem igazán áll készen az expedíciós hadviselésre. Az állam elköltött egy vagyont a Gripenekre, holott a ma háborúiban nem légvédelemre van szükség. Nincsen viszont stratégiai szállítókapacitásunk, harctéri helikopterünk, sőt, még a magyar katonák által használt kézifegyverekkel is bajok vannak. Kevés a bevethető katona is, főleg ahhoz képest, hogy Magyarország igazából nem olyan kicsi ország. A honvédelem átalakítása finoman szólva nem követte a stratégiai környezet megváltozását, de még a politikusok gondolkodását sem.  Eladni a háborút Az ország hozzáállása szintén megnehezíti a nagy aktivitást. A politikai-honvédelmi elit gondolkodásába mélyen bele van ágyazódva, hogy a magyar közvélemény nem viselné el az emberáldozatokkal járó külföldi akciókat. (Bár az erről készült felmérések ellentmondásosak: van, ami szerint masszív többség utasítja el a külföldi missziókat, és van olyan, ami épp az ellenkezőjét mondja. Egy 2007 júliusi közvélemény-kutatás szerint az afganisztáni jelenlétet a megkérdezettek 62 százaléka „fogadta el”.)  A politikai vezetés ebben a helyzetben nem a felvilágosítást és a kommunikációt, hanem a lapítást választotta. Bár Szekeres Imre hathavi látogatásaikor visz magával újságírókat is Afganisztánba, a háborúról összességében meglepően nehéz tájékozódni, gyakran még a legalapvetőbb információk beszerzése sem könnyű. Juhász Ferenc szerint ennek az oka egyszerűen az, hogy az ügy annyira népszerűtlen, hogy jobb nem erőltetni. „Csak kihasználná az ellenzék” – mondja röviden. Ő egyébként azzal védekezik, hogy minisztersége idején tett rá néhány kísérletet, hogy ezeket a célokat megfogalmazza és elmagyarázza, de „nem volt túl jó a sajtója”. Ez elképzelhető, az afganisztáni szerepvállalást körülvevő csöndet részben az is magyarázza, hogy a lapokat sem érdekli túlságosan a dolog. Arról nem is beszélve, hogy „ma nem túl népszerű dolog atlantistának lenni”, ahogy Juhász fogalmaz, arra utalva, hogy az Amerika-barátságot és az iszlámista fanatizmus elleni küzdelem fontosságát hangsúlyozni ma nem a legtutibb módszer a szavazatszerzésre (vagy akár a barátkozásra).  Összességében atlantista Az ellenzék egyelőre nem jelent problémát a kormány számára, a célok tekintetében teljes egyetértés van. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke: „Egyrészt van megfelelő nemzetközi felhatalmazás, ebben az esetben ENSZ BT-határozat. Másrészt ez egy NATO-akció, amelynek keretein belül a nemzetközi közösség kísérletet tesz rá, hogy konszolidáljon egy válsághelyzetben lévő országot. Az akcióban a számunkra legfontosabb biztonsági szövetség, a NATO tekintélye forog kockán – ha kudarcot vall, az rendkívül komoly károkat okozhat a szavahihetőségének, ha nem is teszi tönkre. Végül pedig [az afganisztáni konfliktus] egy új biztonsági kihívás is: ha bukunk, nem lehet útját állni a nemzetközi kábítószer-kereskedelemnek, szervezett bűnözésnek és terrorizmusnak. Európáig, Magyarországig, Budapestig fog elérni az afganisztáni kudarc hatása.”  Mint látható, szakasztott ugyanazokat a dolgokat mondja (bár az tény, hogy a stratégiai egyetértésen túl Németh Zsolt nem nagy híve a kormány honvédelmi politikájának, különösen, ami a honvédelmi költségvetés csökkenését és az elmaradt hadsereg-modernizációt illeti). A rendszeres konzultáción túl a nagy egyetértésnek persze valószínűleg az is oka, hogy a külföldi NATO-bevetésekről 2003 óta a kormány dönt, nem az Országgyűlés – nehezebb tehát a politikai pontszerzés. De az is, hogy a Fidesz összességében atlantista külpolitikát követ, legalábbis, amíg nincs belpolitikai kockázata. Eddig nem volt, de előbb-utóbb lesz. „Majd akkor meglátjuk, hogy mennyire erős a belpolitikai konszenzus az afganisztáni misszió mögött, amikor meghal az első magyar katona” – mondja tömören Szenes Zoltán, a volt vezérkari főnök. „Amikor Irakban elesett szegény Nagy Richárd, ott is rögtön szétesett az egész.” Tény, a rendkívül népszerűtlen iraki részvételt a kormány nem tudta sokáig fenntartani, noha az sokkal inkább szem előtt volt, mint a szinte teljesen láthatatlan afganisztáni háború.  Mindezzel persze Magyarország nincsen egyedül. „A politikusok a legtöbb európai NATO-tagállamban teljes kudarcot vallottak abban, hogy elmagyarázzák az embereknek, miért fontos részt venni ezekben a küldetésekben. Ez persze érthető: a nemzetközi terrorizmus nem annyira kézzelfogható dolog, ráadásul mintha főleg inkább az amerikaiakat célozná meg egyéként is” – mondja Stanley Sloan, biztonságpolitikai előadó a vermonti Middleberry College-ban, korábban elemző a CIA-nál.  Egy NATO-illetékes, akinek ezt felvetettem, kissé cinikusan erre azt válaszolta, „ez normális, a gyakorlatban minden ország próbál nem beszélni a nehézségekről, amíg nem feltétlen muszáj.”  Sloan szerint ez nem annyira „normális”, és később még baj lehet belőle. A szakértő szerint a közvélemény ellenségessége és értetlensége lehet a legnagyobb akadálya annak, hogy a NATO sikeresen átalakuljon egy konzervatív, területvédelemre berendezkedett szervezetből egy expedíciós hadviselésre is készen álló szövetséggé, ami hosszútávon is sikeresen tud fellépni akár több ezer kilométerre lévő konfliktusokban. Rosszul megy De legnagyobb probléma az afganisztáni háborúval az, hogy rosszul áll. A helyzet 2005 óta igazából csak romlik, tavaly kilencezer ember vesztette életét (harmaduk civil), a korábban szinte teljesen ismeretlen öngyilkos merényletek száma pedig elérte a 140-et. A tálibok az ország kb. tíz százalékát ellenőrzik, és az erőszak a korábban békés északi részekre, sőt, a fővárosra is kezd átterjedni. Az ópiumtermelést nem sikerült felszámolni, sőt, a próbálkozás egy csomó embert a kormány és a NATO ellen fordított, ugyanis rengetegen egyszerűen ebből élnek, igazi alternatíva pedig nincs. NATO-illetékesek újra és újra elmondják, mennyi sikert ért el az ország 2001 óta, például az infrastruktúra fejlesztésében. Ez igaz is. De a politikai megegyezés hiánya az ország domináns etnikumai és törzsei között, ami végeredményben az erőszakot táplálja, nem nagyon halad. „Baj van” – összegez röviden egy diplomata.  Ma már mindenki azt gondolja a NATO-ban, hogy a helyzetre nincs tisztán katonai megoldás, és a rendezés jó esetben is eltarthat öt-tíz évig. Diplomaták és szakértők szerint a NATO ölheti a tálibokat, ameddig akarja, és építhet bármennyi új utat – ha az afgánok nem tudják összekapni magukat, akkor mi hiába tartjuk a hátunkat, nem lesz „győzelem”, se béke. De ennél többet senki nem tud. Vagyis jelenleg nincsen világos terv arra, hogyan lehetne a konfliktust megnyerni – vagy legalább nagy beégés nélkül kilábalni belőle. A stratégia lényegében az, hogy tovább és előre, aztán majd meglátjuk. „Ha kimondott pesszimizmus nincs is, de egy olyan érzés egyértelműen van, hogy nem nagyon látni ennek az egész vállalkozásnak a végét” – ismeri el egy NATO-diplomata.   Csak beleilleszkedünk Mivel Magyarország egy szövetség kicsi tagjaként, és elsősorban szövetségesi lojalitásból vesz részt a vállalkozásban, saját stratégiánk nincs. „Csak beleilleszkedünk a NATO közös stratégiájába, amit döntően a nagyobb és fontosabb tagállamok alakítanak. Van egy általános vita arról, hogy megnyerhető-e a háború, de ez inkább azoknak a vitája, akik ebben nagyobb részt vállalnak. Mi nem tartozunk ide, nekünk tényleges választási lehetőségünk abban van, hogy a mainstream által jóváhagyott vonalon belül mi milyen feladatokat választunk. A stratégiát mások csinálják, mi inkább a taktikában tudunk mozogni” – mondja egy magyar illetékes.  A Narancs sok külügyi és honvédelmi illetékest megkérdezett, felmerül-e bennük néha, hogy a helyzet nem túl rózsás volta miatt ezt az egészet talán jobb volna nem erőltetni. A válasz mindig nem, noha többen mondták, hogy személy szerint ők is úgy vélik, a háború rosszul halad, sőt, talán nem is lehet megnyerni.  „Mi nem olyan helyzetben vagyunk, hogy ha úgy érezzük, hogy rossz a stratégia, akkor inkább nem szállunk be - inkább megpróbáljuk befolyásolni a NATO-n belül. A viták arról szólnak, hogy mi pontosan a végcél, mekkorák legyenek az ambíciók. Én azt hiszem, hogy nincsen katonai megoldás, a háború terhét fokozatosan át kell helyezni maguknak az afgánoknak a vállára. Szerintem az kell legyen a cél, hogy az afgán kormány maga tudja ellenőrizni a helyzetet, az országot, hogy ki tudjuk váltani valahogy a drogtermelést, hogy visszaállhassanak a hagyományos mezőgazdaságra, hogy ne lehessen a nemzetközi terrorizmus egyik legnagyobb kibocsátója az ország” – mondja Göncz Kinga. (Ez megfelel a NATO közösen artikulált céljainak.)  „Mi is részt veszünk ebben a stratégiai vitában (és ezt csak úgy tudjuk megtenni, hogy odatesszük a pénzt meg a katonákat, különben nem vennének minket komolyan)” – mondja Tálas Péter. „De végeredményben be kell állnunk a szövetségeseink mellé.”   A cikk a Társaság a Szabadságjogokért jogvédő szervezet Oknyomozó programjának támogatásával készült. Az Oknyomozó a Trust for the Civil Society in Central and Eastern Europe (www.ceetrust.org) szervezet támogatásával működik. A cikk hosszabb verziója elolvasható a www.oknyomozo.hu weboldalon.

Hozzászólások

Beküldte Johnf26 (nem ellenőrzött) - 2014. május 4. 09.59

Beküldte Johna547 (nem ellenőrzött) - 2014. május 4. 10.00

Beküldte Johnb416 (nem ellenőrzött) - 2014. május 4. 10.00

Beküldte Johnk720 (nem ellenőrzött) - 2014. május 4. 10.00

Beküldte AdamBoca (nem ellenőrzött) - 2014. november 3. 08.02

Új hozzászólás