seo
oknyomozó
TASZ Oknyomozó    

M. László Ferenc: Láncreakció - Válságban az építőipar

Az ezredforduló óta a politika húzóágazatként tekint a magyar építőiparra, az állam közvetlen és közvetett támogatások, megbízások révén évente közel 500 milliárdot fektet az ágazatba. Az eredmény: csaknem 600 milliárdos körbetartozás, százezernél több feketemunkás, hatalmas köztartozások és csődhullám. „A családom vagyonát tettem bele a tatai épületbe, amit most a megrendelő élvez. A kivitelező, a Magyar Épületszerelő leányvállalata kilenc millióval maradt az adósom, kénytelen voltam banki hitelt felvenni. Tíz évig nyöghetem a részleteket, mert valakik gondatlanul jártak el, és csődbe jutatták a céget. De már semmi nem tud meglepni, az elmúlt három évben öt fővállalkozó húzott le közel ötven millióval” – sorolta a sérelmeit Majoros Mihály egyéni vállalkozó, hozzátéve, már nem bízik a hazai piacban, az utóbbi hónapokban Romániába és Svédországba exportálja termékeit. Ketyegő bomba Majoros a lánctartozás egyik áldozata. Története nem egyedi eset, az építőiparban csődhullám söpör végig. A nehéz helyzetbe került magas- és mélyépítő nagyvállalatok az alvállalkozóikon spórolva – vagyis az alvállalkozók munkáit nem kifizetve –, több százmilliós lánctartozásokat indukálva próbálják megúszni a válságot. A hazai nagyvállalatok, projektcégek többsége ugyanis nem rendelkezik saját gépparkkal, szakmunkásgárdával, a közbeszerzéseken megszerzett megrendeléseik kivitelezéséhez a pár főt foglalkoztató kisvállalkozók százait veszik igénybe. Gyakran előfordul, hogy a pályázat nyertese létrehoz egy külön céget a beruházás kivitelezésére, vagy megbíz egy generálkivitelezőt. Ezzel elindul a láncképződés, sokszor tíznél több szint választja el a beruházót a villanyszerelést, vagy a betonozást végző egyéni vállalkozótól, illetve az alapanyagot szállító kereskedőtől (utóbbi rendszerint nem is áll szerződésben az építkezőkkel). Elég, ha a csúcson lévő nagyvállalat nem fizet ki néhány nagyobb értékű számlát a kivitelezőnek – vagy hónapokat késik –, máris beindul a láncreakció. Rendszeresen előfordul, hogy a közbülső láncszemek nem figyelmeztetik a várható bajra az alvállalkozóikat: kiadják a teljesítési igazolást, mert fenyegeti őket a kötbér. Az épület elkészül, a hivatalok kiadják a használatba vételi engedélyt, a megrendelő beköltözik, ám az alvállalkozók még mindig nem jutottak a pénzükhöz. Kezdeményezhetik az adós felszámolását, pereskedhetnek, de a küzdelmük reménytelen. A követeléskezelő cégek szerint, ha egy számla már 180 napos, az az ügy halott, nem is érdemes elvállalni. Míg a nagy cégek tulajdonosai ügyesen trükközve kimentik a vagyont, és a törvények adta lehetőségek, kiskapuk kihasználásával esetenként pár milliós vesztességgel megússzák a vállalat bedőlését, a lánc végén lévő kisvállalkozók egzisztenciájukat, jövőjüket kockáztatják. A legnehezebb helyzetben az egyéni vállalkozók vannak, akik személyes vagyonukkal felelnek vállalkozásuk viselt dolgaiért. Számos rémtörténetet hallani szobafestő-mázolókról, kőművesekről, vízszerelőkről, akiknek még a házat is elárverezték a fejük fölül – miközben a csődhullámot elindító részvénytársasági vezérigazgató a frissen alapított cégével már egy újabb milliárdos beruházáson dolgozik. Az építőipar teljes kintlévősége – amely még nem azonos a körbetartozással – 2006-ban 1328 milliárd forint volt, aminek 38 százaléka a kis- és közepes vállalkozókat érintette. „Tagságunk visszajelzései alapján csaknem 700 milliárd forintra tehető a közép- és kisvállalkozókat sujtó körbetartozás nagysága” – nyilatkozta Szűcs György, az Ipartestületek Országos Szövetségének (IPOSZ) elnöke. A szervezet 2006. április 19-én lezárt felmérése szerint a károsultak 60 százaléka egyéni vállalkozó, 25 százalékuk pedig kft. A körbetartozások áldozatainak majdnem fele az igazán kicsik közül kerül ki (árbevételük nem éri el az évi 20 millió forintot). Ha az alkalmazotti létszám felől közelítünk, a kép még szomorúbb: a nehéz helyzetbe került vállalkozók háromnegyede kilenc főnél kevesebb embert foglalkoztat. Az építőipar helyzetét ismerő szakemberek szerint a rendszerben a fent említett összegnek a duplája kering, ugyanis a 700 milliárd nem tartalmazza azokat a követeléseket, melyeket a megbízók nem ismertek el, melyekről nem állítottak még ki teljesítési igazolást. A magyarországi közép- és kisvállalkozói (kkv) szektor egyébként is számos sebből vérzik: a cégek tőkeszegények, a bankok szemében hitelképtelenek, a többségük nem éri meg az uniós pénzek beáramlását, az építőipar év végére prognosztizált újbóli felfutását.Bár a csődhullám a lánctartozások révén főleg a kkv-szektoron csattan, a nagyvállalatok tulajdonosai sem örülnek cégeik bedőlésének.  Mamutok Az elmúlt hónapokban olyan vállalatok kerültek felszámolás alá, mint a gazdasági miniszter által korábban agyondicsért autópálya-építő Viadom, a komoly múlttal bíró Maszer, a Délépítő, a jelentős állami megrendeléseket vivő Balusztrád Kivitelező Zrt., vagy a Mélyépítő Budapest Kft. Fizetési nehézségekről hallani a Gropiusnál, megingott az Európai Építő – annak ellenére, hogy a Magyar Fejlesztési Bank 2005 végén 3,6 milliárdot fektetett a cégbe –, de a Heti Világgazdaság információi szerint az Orbán-kormány által favorizált Vegyépszer-csoport is gondban van. A középső szegmensben jelentős gondokat okozott az évi 1-2 milliárdos árbevételű Atlas Bau, Larus Holding, vagy a jóval kisebb Helim Color Kft. bedőlése. Csak a Maszer-leány csődje 860 milliós alvállalkozói számlakövetelést hagyott maga után, de a többi cég mérlegében is több százmilliós, esetenként milliárdos kötelezettség szerepel. A Viadom felszámolása során 47 milliárd forintnyi hitelezői igény futott be, ebből 8,7 milliárd a visszaigazolt tartozás, amiből közel 3,6 milliárdot tesznek ki az alvállalkozói és szolgáltatói igények. Mindez arra utal, hogy a gazdasági fejlődés visszaesésének leginkább az építőipar látja kárát. A gondok 2006-ban jelentkeztek, majd a két évvel ezelőtti enyhe megtorpanás után tavaly 14 százalékkal csökkent az ágazat teljesítménye. A vészharangot végül a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) januári jelentése kongatta meg: 2008 első hónapjában az építőipar teljesítménye 27,4 százalékkal maradt el az egy évvel korábbitól. Bár a januárban kötött új szerződések volumene 49,5 százalékkal magasabb volt, mint 2007 azonos időszakában, a növekedés fő oka egy egyszeri esemény, az M6-os autópálya továbbépítésére megkötött nagy értékű szerződés volt. A magasépítés továbbra is lejtmenetben van, az épületek építésére kötött kontraktusok volumene januárban egynegyedével csökkent. A szakemberek szerint a válságot a konvergenciaprogram idézte elő: az állami és önkormányzati beruházások hirtelen megcsappantak, ráadásul 2007 végére, 2008 elejére zárultak le a Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) projektjei is – az Új Magyarország Fejlesztési Terv (ÚMFT) előirányzott nagyszabású beruházásai pedig még váratnak magukra. Ebből is látható: tizennyolc évvel a rendszerváltás után az építőipar még mindig az állami megrendelésektől függ, az ágazat jelentős része piaci körülmények között életképtelen.  Stratégia nélkül „Túl nagy várakozásokat keltett az ÚMFT, igaz, nem alaptalanul, a következő években jelentős támogatások érkeznek majd Magyarországra. Inkább az a probléma, hogy a várakozásokhoz képest fél éves csúszásban vagyunk” – mondta Mosonyi Balázs, a Regionális Fejlesztési Programok Irányító Hatóságának főigazgatója. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) szakemberei szerint tudomásul kell venni, hogy az uniós projekteknél az előkészítési szakasz legalább olyan hosszú, mint a kivitelezés – nem lehet elkapkodni a tervezést, a szabályok rendkívül szigorúak. Mosonyi úgy véli, semmi különös nincs abban, hogy az építőipar ennyire függ az állami beruházásoktól, lényegében ez a felzárkózás ára – valakinek fel kell építenie az országot. Bár a brüsszeli pénzek előbb-utóbb befutnak, a GDP is bizonyára nekilendül – egyes számítások szerint az építőipari termelés volumene 2015-re megduplázódik –, kérdés, hogy az időközben szétzilálódott ágazatra rá lehet-e engedni több ezermilliárdnyi támogatást.Az általunk megkeresett közgazdászok úgy vélik, a válság gyökerei az ezredforduló tájékára nyúlnak vissza, az összeomlás egy elhibázott gazdaságpolitika következménye. 2001-től az egymást követő kormányok – a Széchenyi-tervvel, a lakástámogatási rendszerrel, az autópálya-építésekkel, az NFT-vel – meggondolatlanul, kiérlelt stratégia nélkül öntötték a pénzt az ágazatba. Közvetett vagy közvetlen módon évente átlagban hat-hétszáz milliárdot jutatott az állam – és az EU – az építőiparnak. Ha figyelembe vesszük, hogy az ágazat termelési értéke a 2005-ös és 2006-os csúcsévben kétezer milliárd körül volt, akkor könnyen belátható, hogy az építőipar szárnyalása elsősorban az állami beavatkozásnak köszönhető (ekkor áramlott a legtöbb költségvetési pénz a szektorba). A jelenlegi válság nem jelent mást, mint a 2001-2002-es szinthez való fokozatos visszatérést.

Forrás: KSH Dőlt a lé A Közbeszerzések Tanácsának jelentései szerint 2001 és 2006 között az építési beruházások teljes közbeszerzési értéken belüli aránya végig jelentős volt. Az ezredfordulót követő évben a közbeszerzések – autópálya-építések nélküli (!) – értéke 607 milliárd forint volt, amelynek 51,5 százaléka az építkezőknek jutott. 2002-ben a 804,6 milliárd 60 százalékát (ekkor szűnt meg a gyorsforgalmú utak építésének közbeszerzési eljárás alóli mentessége), 2003-ban az 558,4 milliárd 46,6 százalékát vitte el az ágazat. A következő év jelentős ugrást hozott: az 1129,7 milliárd 57 százaléka az építőiparba vándorolt, és a trend folytatódott: 2005-ben az 1291,3 milliárd 40,5 százaléka és 2006-ban az 1685,8 milliárd forint 50 százaléka (azaz több mint 800 milliárd) mély- és magasépítésre ment el. Mindehhez 2001-től hozzászámítandó a lakástámogatások révén az ágazatnak jutatott költségvetési pénz, amely az első évben még „csak” 102 milliárd forint volt, de 2005-re elérte a 232 milliárdot (tavaly az állam 225 milliárdot költött a rendszer fenntartására). A piacvezető nagyvállalatok, ha tehetik, kerülik az állami, önkormányzati szférát, legfeljebb a PPP konstrukciókba hajlandók beszállani. A régióban terjeszkedő, nyolc külföldi projektet vivő Arcadom megrendelés-állományának kevesebb, mint 10 százaléka az állami beruházás. A szomszédos országokban terjeszkedő KÉSZ-nek 2007-ben már egyáltalán nem voltak ilyen munkái.Ezt támasztja alá a használatba vett lakások számának alakulása is. A kilencvenes években pangott a piac: míg 1990-ben 43 ezer lakást adtak át, 1999-ben ez a szám a 20 ezret sem érte el. A lakáscélú állami támogatásokról szóló 21/2001-es kormányrendelet hatályba lépése után hatalmas lendületet kapott a lakásépítés: 2004-ben a használatba vett lakások száma megközelítette a 44 ezret. A Medgyessy-kabinet 2003-ban szigorította a szabályokat, így csökkentette a támogatható lakások költségét, nem engedte az egy családon belüli több támogatott hitel felvételét, újraszabályozta a kamattámogatást. Végül a Gyurcsány-kormány 2005 januárjától a Fészekrakó Programmal szinte teljesen visszavágta a nagyvonalú – a büdzsének egyre nagyobb hiányt termelő – támogatási rendszert. Az intézkedések pár hónapon belül éreztették hatásukat a lakásépítési piacon: 2004-ben megtorpant a lendület, 2006-ban pedig 33 ezerre esett vissza a használatba vett lakások száma. Forrás: Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium

Hitelre, magyar! Közgazdászok szerint a durva összeomlástól a bankok mentették meg a piacot. „Volt egy hosszú időszak, amikor Magyarországon nem volt lakossági lakáshitelezés: a nyolcvanas évek OTP hitelei után sokáig nem voltak ilyen termékek a piacon” – nyilatkozta Müller János, a Magyar Bankszövetség munkatársa. „A lakástámogatási rendszer bevezetéséig hiányzott a jogszabályi háttér, nem voltak jelzálog-finanszírozók, túl nagy kockázatot jelentett a bankoknak a lakáshitelezés” – elemezte a helyzetet Barcza György, a K&H Bank közgazdásza. Végül 2003-ban a piac – a forintválság és a közel 10 százalékos forráshiány – kényszeríttette ki a korrekciót a kormányzatból, ám erre az időszakra megnőtt az emberek hitelfelvételi kedve, a bankok pedig előálltak a deviza alapú termékekkel. A kilencvenes évek lakáspiaci pangását követően a vevők a korábbi tartalékaikat is mozgósították a szükséges sajáterő megteremtéséhez, ám ezek a források nem termelődtek újra, a kereslet semmiképpen nem tudott a 2003-2005. évi szinten maradni. Így a kínálat rövidesen beérte és túlszárnyalta a mesterségesen élénkített keresletet, a verseny pedig egyre élesebb lett. Manapság az a legfőbb kérdés, hogy mikor pukkan ki a hitelezési lufi: begyűrűzik-e az amerikai jelzálogpiaci válság, milyen hatással lesznek a piacra a rendkívül kockázatos jen-alapú hitelek. Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke nemrég azt mondta egy interjúban, hogy a hazai piacot ezidáig csak a pénzintézetek maradisága, kockázatkerülése és a „lusta szabályozó” mentette meg. „Ha nő a bizalmatlanság, ha nőnek a kockázati felárak, akkor az megnöveli a bankok finanszírozási költségeit, ami előbb-utóbb érzékelhető lesz a gazdaság minden szereplője számára” – szögezte le a szakember (lásd: „A mohóság úrrá lesz a józan észen”, Magyar Narancs, 2008. január 31.). Az építőipar szereplői szerint a nyugati válság hatásai már érzékelhetőek: az utóbbi években nálunk is megjelentek a hazájukban pórul járt spanyol és izraeli befektetők, akik a veszteségeiket Magyarországon próbálják kompenzálni – nem feltétlenül fair eszközökkel. Ha végignézzük a csődbe ment nagyvállalkozás, a Magyar Épületszerelő (Maszer) Zrt. referenciáit, látható, hogy a munkák zöme közbeszerzésekből származik. Hasonló a helyzet a többi nagyvállalatnál is: a 2006-ban 28 milliárdos árbevételt produkáló Magyar Építő Zrt.-nél (MÉRT) a kapacitások csaknem felét az állami és az önkormányzati megrendelések kötik le – nem beszélve az autópályákon dolgozó mélyépítőkről (az árbevételi rangsor első nyolc helyét ezek a cégek foglalják el). Az állami megrendelések keresletfokozó hatása komoly torzulásokat okozott az ágazatban: felduzzasztotta és lekötötte a cégek kapacitásait, lefékezte a piac tisztulását, növelte a korrupciót. Az utóbbi években a cégek sajátos költségcsökkentési és haszonmaximalizálási metódusokat dolgoztak ki, és az ágazat fokozatosan átcsúszik a fekete- és szürke zónába. Szabad a gazda Az idei lakásvásárra február 13-ig bejelentkezett 71 vállalat közül – a hitelintézeteket nem számítva – nyolc felderíthetetlen hátterű (nem szerepelnek a cégnyilvántartásban), 15 mögött pedig valamilyen offshore cég áll. A legérdekesebb eset a Móricz Park Zrt., amelynek a nyilvántartás szerint három tulajdonosa van: az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Zrt., a Kincstári Vagyoni Igazgatóság és a nicosiai IGN Ltd. „Az építőipar rákfenéje, hogy lassan mindent eluralnak a projektcégek” – hívta fel egy másik lényeges problémára a figyelmünket Varjasné Székely Éva, a Magyar Lakásépítők Országos Szövetségének (MALOSZ) elnöke. Az egy-egy lakópark felhúzására létrehozott cégek többnyire rövid életűek, a lakások értékesítése után süllyesztőbe kerülnek – rendszerint hatalmas adósságot hagyva maguk után. Ráadásul a projektcégek jelentős része mögött valamilyen offshore vállalkozás áll, amelyek gyakorlatilag lenyomozhatatlanok. Ám a hitelező bankok szeretik ezeket a cégeket, mivel áttekinthetőbbek, mint a 10-15 éves múltú és bonyolult vagyoni helyzetű vállalatok. „A gazdasági társaságokról szóló törvény nem ismeri a projektcég fogalmát. Az ilyen vállalkozásokat csak a közbeszerzéseknél lehet kiszűrni, ahol a pályázat kiírója a referenciák bemutatásának előírásával a jelentkező korábbi tevékenységéről vagy éppen annak hiányáról szerezhet információt” – tájékoztatott Krausz Zsuzsanna, az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium főosztályvezető-helyettese. Csakhogy lapunk úgy értesült, a gazdasági tárcánál fontolgatják a projekttársaságok indulásának lehetővé tételét a közbeszerzéseknél is. Valójában a hazai nagyvállalatok többségéről elmondható, hogy bizonyos értelemben projektcégként üzemel: kevés alkalmazottal és csekély gépparkkal rendelkezik. Kapcsolatrendszerüket, referenciáikat, mérnökeik, menedzsereik szakértelmét forintosítják: megszerzik a beruházásokat, elvégzik a tervezést, megszervezik a munkát, amit végül a holdudvarukba tartozó több száz kisvállalkozóval bonyolíttatnak le. Egy birtokunkba került 2004-es kimutatás szerint még a legnagyobbak sem foglalkoztatnak pár száz főnél több munkavállalót. Például az Európai Építőnek négy évvel ezelőtt alig harminc dolgozója volt, de még az Arcadomnál sem dolgoztak 156-nál többen. Az egyetlen „kivétel” a KÉSZ, amely 581 foglalkoztatottat tudott felmutatni, amiből 200 volt fizikai dolgozó.„Évek óta küzdök a projektcégek ellen, de tavaly kénytelen voltam én is alapítani egyet, máskülönben nem tudok helytállni a versenyben” – mondta Varjasné, aki civilben a lakásépítő Quadrat Kft. igazgatója. „A csődhullám nem mai keletű, évek óta tart, igaz, évről évre több cég dől be” – mondta Csorbai Hajnalka, a cégnyilvántartást vezető Opten Kft. stratégiai igazgatója. A felszámolásoknál 2002 és 2003 között volt az első nagyobb ugrás, azóta fokozatosan növekszik a bedőlő cégek száma. Ám a jelenség mögött távolról sem a piactisztulási folyamat áll, hiszen évek óta több új társas vállalkozás születik az ágazatban, mint amennyit fel- és végelszámolnak: az Opten adatbázisa szerint 2006-ban 5000, 2007-ben 4867 céget alapítottak. Ez a szakemberek szerint a projektcégek megszüntetésével és létesítésével állhat összefüggésben. A hullámzás másik oka: sokan így menekülnek a lánctartozások elől – inkább hagyják összeomlani a cégüket, csak ne kelljen kifizetni az alvállalkozókat, a beszállítókat. Ráadásul 2007. szeptember 1-től pár nap alatt mindössze ötszázezer forintért új céget lehet alapítani, a szankcióktól pedig nem kell tartani. Magyarországon ugyanis nagyon lassan őrölnek a bíróságok malmai. „A célravezető megoldás a piac önszabályozása lehetne: aki egyszer cserbenhagyta az ügyfeleit, azzal többé senki se szerződjön. Ám amíg Magyarországon 85 ezer cég van az építőiparban – szemben az ausztriai 20 ezerrel – az alvállalkozói túlkínálat miatt bármit meg lehet tenni” – hangsúlyozta Tolnay Tibor, az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének (ÉVOSZ) elnöke. Csődhullám az építőiparban (társas vállalkozások, darab):   2002 2003 2004 2005 2006 2007 Felszámolás 1143 1566 1633 1875 2178 2360 Végelszámolás 588 519 515 564 754 1130 Forrás: Opten Informatikai Kft. Alszanak rá egyet A Fővárosi Bíróság Gazdasági Kollégiumának tájékoztatása szerint a 2007-ben befejezett peres ügyek 14 százaléka 2-3 évig is elhúzódott, közel tíz százalékuk három évnél is régebbi volt. Ami a megyei bíróságokon folyamatban lévő ügyeket illeti: a 2006-os adatok szerint a gazdasági peres ügyek 23 százaléka 1-2 év közötti, 10,8 százalékuk 2-3 év közötti, 7 százalékuk 3 év feletti (az esetek jelentős részében fellebbezés történik). „Hiába nyerem meg a pert, ez csak jogi értelemben vett győzelem, a pénzemhez ennyi idő után biztos, hogy nem jutok hozzá” – magyarázta Gláser Tamás, a Kem-Univerzál Kft. igazgatója, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének alelnöke, miért nincs a pereskedésnek visszatartó ereje Magyarországon. Civil kurázsi „Elém nyomtak egy méteres szerződést, amiből csak egy pont vonatkozott a fővállalkozóra, a többi az én kötelezettségeimet sorolja. Eldönthettem, hogy aláírom, vagy megbízás nélkül maradok” – ecsetelte Majoros Mihály, miként történik egy szerződés megkötése az építőiparban. „Amikor a tatai beruházást készítettük elő, hosszú ideig azt sem tudtam, hogy a nagy Maszerrel, vagy a leányával tárgyalok. Ám nemsokára kiderült, hogy egy projektcéggel egyeztem meg” – mesélte Balogh Tibor, az azóta összeomlott BazsoBer Kft. vezetője, miként húzták csőbe pár évvel ezelőtt. A nagy cégek ugyanis rendszeresen visszaélnek erőfölényükkel, a kiszolgáltatott kisvállalkozók pedig tehetetlenek. Majoros szerint tíz évvel ezelőtt még elég volt egymás kezébe csapni, a fővállalkozó sokszor előleget is fizetett, ma már bankgaranciát sem szívesen adnak. Lényegében a kkv szektor finanszírozza a beruházásokat: megveszik az építőanyagot, elvégzik a munkát, kifizetik a munkásokat, aztán hónapokig várnak a pénzükre. A nyersanyag-kereskedők sincsenek jó helyzetben, nagyrészt ők állják az áfa-cechet. Az építő megveszi tőlük a téglát, a festéket, kiállítja a számlát, ami után a kereskedő befizeti az államnak az áfát – de vissza csak akkor igényelheti, ha a vásárlótól megkapja a pénzt. „Lassan minden időmet az ügyfelek lenyomozása viszi el: böngészem a szerződéseket, nézem a cégnyilvántartást, kié az adott vállalat, ki az ügyvezető, érdeklődöm, hogy milyen a fizetési hajlandósága. De arra egyszerűen nem lehet felkészülni, hogy a megrendelő mögött álló érdekcsoport céltudatosan tönkre akar tenni” – dohog Éliás Ádám, a Tető és Szféra Kft. ügyvezető igazgatója. Tavaly októberben, amikor egy lakópark építésénél a fizetni nem akaró befektető cinikusan azt ajánlotta, hogy a bíróságon keresse az igazát, a szakember sajátos módon rendezte a problémát: a csapatával nekiállt elbontani a tetőt. A beijedt fővállalkozó napokon belül fizetett. Ám Éliásnak szerencséje volt, a jog ugyanis ilyen esetekben a beruházót védi, aki akár a rendőrséget is az elégedetlenkedő alvállalkozóra küldheti – rongálásra vagy magántulajdon megsértésére hivatkozva. „Az én festékemet kenik a falra, ha nem fizetnek ki, az nem minősül lopásnak?” – tette fel a költői kérdést Gláser. „Manapság az építőipari vállalkozók többsége eleve számol azzal, hogy az utolsó számlákat a megrendelő nem, vagy csak részben fizeti ki. Ez a probléma már nemcsak a kkv-t, hanem az olyan nagy cégeket is sújtja, mint a miénk ” – állítja Tolnay, a MÉRT elnök-vezérigazgatója. A másik oldalon viszont ott áll a megrendelő, aki feltétel nélkül lehívhatja a bankgaranciát, ha hibákat észlel az átvett épületen – s ha már nincs feltételekhez kötve, többnyire le is hívja. Az ágazati érdekvédelmi szervezetek szerint a legnagyobb gond, hogy a szabályozás hiányos, a hazai jogrendszer nem a tisztességes versenynek, hanem a trükközésnek, a visszaéléseknek kedvez. Bár 2007 tavaszán az Országgyűlés hozott egy törvényt a körbetartozások mérséklésére, a csődtörvény, a közbeszerzési törvény és a Polgári Törvénykönyv módosítása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hiába indíthat felszámolást a hitelező a fizetési határidőt követő tizenöt nap után, ha egyszer a lánctartozást generáló cégek többségét eleve azzal a szándékkal alapították, hogy az adósság keletkezése után hagyják bedőlni. A jelzálogjog alapításának lehetővé tétele sem sokat segít az ágazaton: a kiszolgáltatott kisvállalkozók többsége egyszerűen nem mer ilyen feltételeket támasztani a fővállalkozóval szemben, ráadásul a nyersanyag-kereskedők nem is élhetnek ezzel a lehetőséggel, mivel ők nem számítanak alvállalkozónak. (A Polgári törvénykönyv tavalyi módosítása lehetővé teszi jelzálogjog alapítását az építkezési szerződés vállalkozója számára. Az alvállalkozó kérheti a földhivataltól, hogy tegye széljegyzetbe arra az épületre, telekre, amelyiken dolgozik – a megrendelő külön hozzájárulása nélkül. Ennek két előfeltétele van: a megrendelő és a vállalkozó között létrejött szerződés és az alvállalkozó bejegyzési kérelme.) Az ÉVOSZ szerint komoly problémát okoz, hogy a közbeszerzéseknél többnyire a legalacsonyabb ajánlatot tevő céget jutalmazzák. A jelenlegi válsághelyzetben viszont már annyira kemény árverseny zajlik, hogy a cégek irreális összegekért is elvállalják a megbízásokat: ez végül újabb lánctartozást indukál, rosszabb esetben a kivitelező csődbe megy (így járt az autópálya-építő Viadom is). Tolnay szerint a közbeszerzéseknél figyelembe kellene venni a mérnökárakat, illetve be kellene vezetni a minimális rezsióradíjat, amely mutatná, hogy mekkora az az ár, ami alatt a befektető már átcsúszik a feketegazdaságba. A Gazdasági Versenyhivatal (GVH) élesen ellenzi az ÉVOSZ javaslatát: a GVH szakemberei attól tartanak, hogy a rezsióradíjnak árfelhajtó hatása lenne, és korlátozná a versenyt. „Az iparág megtisztulásában jó szerepe lehet, ám a lánctartozások tekintetében nem fog kielégítő megoldást nyújtani. A megoldás egy egységes építőipari törvény lenne, továbbá jobban kellene védeni a saját piacunkat a külföldiekkel szemben. Figyelni kellene arra is, hogy az erőforrás-alapú (saját szakembergárda, eszközök, szakmai múlt, referenciák) társaságok lehessenek részesei a közbeszerzéseknek” – elemezte a helyzetet Árvai István, a KÉSZ Kft. pr igazgatója. „A kkv szektorból – tisztelet a kivételnek – hiányzik a menedzsmenttudás. A cégek vezetőinek meg kell tanulniuk a kockázatkezelést, a projektmenedzselést. Ugyanakkor a pénzügyi fegyelem elsősorban kulturális kérdés: míg nálunk erény, tőlünk nyugatabbra bűn az adókerülés, az üzleti partnerek cserbenhagyása” – szögezte le Egyed Géza, a gazdasági minisztérium szakállamtitkára. Tény, a szerződések megkötése, valamint azok gyakorlati megvalósítása során a jelenleginél sokkal nagyobb üzleti fegyelemre lenne szükség, a kisvállalkozók felkészültsége sok kívánnivalót hagy maga után. „Ameddig a tudatos visszaéléseknek egyáltalán nem, vagy csak rendkívül csekély mértékben lehetnek Magyarországon következményei, addig aligha lehet a fizetési fegyelem általános erősödésére számítani” – fogalmazott Morva Gábor, a kkv szektorra szakosodott követelés-nyilvántartó rendszert működtető Eye Watch csoport kommunikációs igazgatója. Szürke és fekete A kis cégek, az egyéni vállalkozók maguk is a kisebb ellenállás irányába keresik a megoldást: váltogatják a cégeiket, olcsó, sokszor rossz minőségű alapanyagokkal dolgoznak, jobb esetben minimálbéren tartják a munkásaikat, rosszabb esetben feketén dolgoztatják őket. A lánc ezen a ponton körbeér: a legnagyobb hazai megrendelő, az állam jelentős veszteségeket kénytelen elkönyvelni. Az IPOSZ felmérése szerint a lánctartozások károsultjainak 32 százaléka képtelen rendezni köztartozásait. Az KSH lakossági munkaerő-felvétele alapján az építőiparban a hivatalosan bejelentett munkaerőnek csaknem a duplája, 309 ezer fő dolgozik (a nemzetgazdaság egészében foglalkoztatottak 8 százaléka). Az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőség tájékoztatása szerint tavaly az ágazatban 28 ezer feketemunkást csíptek fülön – a feketén foglalkoztatottak negyven százalékát az építkezéseken találták. A hatóság az ellenőrzései során tavaly 2400 engedély nélkül foglalkoztatott külföldit talált – ebből 1229-en az építkezéseken dolgoztak. Szinte lehetetlen megbecsülni is, hogy a feketefoglalkoztatás milyen károkat okoz a költségvetésnek. Amennyiben a 2007-ben feltárt mintegy 28 ezer főt vizsgáljuk, a 65 500 forintos minimálbérrel számolva a be nem fizetett járulékok összege éves szinten elérheti 9 milliárd forintot. Pár éven belül ezek az emberek nyugdíjba vonulnak, az állam pedig nem teheti meg, hogy nem biztosítja a nyugellátásukat. Hasonlóan megdöbbentő adatokkal találkozhatunk, ha az adóhatóság különféle listáit böngésszük. Az adózás rendjéről szóló törvény előírásai szerint az APEH köteles nyilvánosságra hozni azoknak az adózóknak a nevét, akik 180 napon keresztül folyamatosan fennálló, 100 millió forintot meghaladó tartozást halmoztak fel. A jogerőre emelkedett határozatok alapján összeállított listán szereplő 84 cég közül 15 építőipari. (2006. július 1-ig fel kellett tüntetni a cég nevében az alapvető tevékenységet, márpedig a listán szereplő vállalkozások mind az említett időpont előtt lettek bejegyezve.) Ezek összesen 4,1 milliárd adóhiányt halmoztak fel (átlagban 274 milliót), amelyhez hozzájön még a 3,6 milliárdnyi jogkövetkezmény. A még nem jogerős határozatok alapján összeállított lista 767 vállalkozása közül 132 építőipari cég, miközben az ágazat a GDP kevesebb, mint 5 százalékát hozta létre 2007-ben. Amennyiben a minimális 100 milliós összeggel számolunk, akkor 13,2 milliárdos tartozás kapunk, ám ha az előbb említett 274 milliós átlagos adóhiánnyal kalkulálunk, akkor az összeg eléri a 36 milliárdot (ezek jogkövetkezmények nélkül számolt becsült adatok). „Ma úgy látjuk, olyan tömegű építőipari igény lesz a következő év nyarára a fejlesztéspolitikának köszönhetően, hogy Magyarország majdnem szűkében lesz a kapacitásnak. Ez évente nagyjából öt-hatszáz milliárd forinttal nagyobb piacot jelent az építőiparnak” – jelentette be a miniszterelnök április 12-én az MSZP választmányi ülése után. Az NFÜ szakemberei szerint az országnak járó nyolcezer milliárd forint hatvan százaléka az építőipart gazdagítja, a fellendülés a 2015-ig tartó időszakban csaknem 120 ezer új munkahely teremthet az ágazatban. Csak remélni lehet, hogy a történelem nem ismétli önmagát. Ha mégis, nyolc év múlva megint a tönk szélére kerülhet az építőipar, és több százezer ember az utcán végzi. M. László Ferenc  

Új hozzászólás