Hulladékégetők Magyarországon

Miközben szinte nemzeti üggyé vált a Szentgotthárdtól néhány száz méterre tervezett osztrák szemétégető elleni tiltakozás, a kormány már évekkel ezelőtt döntött: a keletkező hulladék mennyiségének csökkentése helyett a megállíthatatlanul növekvő szeméthegyek elégetését tekinti a hosszú távú megoldásnak. Utóbbi ráadásul jövedelmező üzlet is, amihez jelentős uniós forrásokat lehet hozzá felhasználni.
A cikk 2008. január 17-én megjelent az Origo-n.
2006 végén a magyar sajtó a Kiskunságban talált, 4800 tonna, illegálisan az országba hozott német szemét hírétől volt hangos. Az azonban szinte senkinek nem tűnt fel, hogy 2005 novemberétől 2007 májusáig összesen 189 ezer tonna német és osztrák hulladék érkezett legálisan Magyarországra. A címzett – a Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség adatai szerint – az esetek többségében a visontai Mátra Erőmű, kisebb részben a hejőcsabai Holcim cementgyár volt.
Az engedéllyel érkező hulladék – hasonlóan a kiskunsági bálákhoz – olyan, a kommunális szemétből kiválogatott anyag (főként papír és műanyag) volt, amit a két üzem a normál tüzelőanyaggal együtt égetett el. „Az elmúlt időszak égetései nagyüzemi kísérletnek tekinthetőek” – mondta a [origo]-nak Giczey András, a Mátra Erőmű termelési főosztályvezetője, aki szerint a cégnek hosszú távon nem célja a külföldi hulladék égetése, az import szemetet csak arra használták, hogy műszaki szempontból felkészüljenek a hazai hulladék „energetikai hasznosítására”. 
A hulladék tulajdonosa égetési díjat fizetett az erőműnek, amelynek pontos összege üzleti titok, de 20 és 40 euró közt lehet tonnánként, míg Németországban 200 euró. Ebből Giczey szerint az elmúlt időszakban nem származott jelentősebb nyereség. 2008. január 1-től azonban életbe lépett a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium (GKM) új, a megújuló erőforrásokból és hulladékból termelt villamos energia kötelező átvételéről szóló rendelete, ami anyagilag is érdekelté teszi az erőművet a hulladékégetésben, hiszen a piacinál magasabb árat kap az így nyert áramért (az atomerőműben 8-9, Visontán lignitből körülbelül 12 forinttért állítanak elő egy kilowattórát).

A hulladékégetés ipari méretű beindításához arra is szükség van, hogy Magyarországon is megkezdődjön a háztartási szemét olyan mértékű szelektálása, amivel nagy mennyiségben jönne létre egy viszonylag magas fűtőértékű, nem veszélyes hulladéktípus. „Véleményünk szerint ez pár éven belül elkerülhetetlenül be fog következni” – véli az erőmű főosztályvezetője.

Szürkészöld energia

Ha minden a kormány elképzelései szerint alakul, hamarosan rendelkezésre is fog állni az égetésre kész hazai hulladék. A kormányzati akarat ugyanis évek óta abba az irányba mutat, hogy hulladékégetéssel kell megoldani a szemétgondokat. A legfontosabb lépést már régen megtették: a hulladékból nyert áram a 2001-es villamosenergia-törvényben (Vet.) egy kalap alá került a megújuló energiaforrásokkal, vagyis zöld energiává nyilvánították. (Igaz, a 2001-es Vet. még csak a biológiailag lebomló szerves anyagok, például mezőgazdasági hulladékok égetését támogatta, de a 2007-es törvény már nem tesz ilyen kitételt)

A törvény alapján a 2002 utolsó napjaiban megjelent GKM rendelet is a kötelező átvétel körébe sorolta a hulladékból termelt áramot, a garantált ár pedig – ahogy a megújuló forrásból termelt áramé is - évről évre emelkedett. Kivételt csak 2008 képez, mert a legújabb rendelet a tavalyinál valamivel alacsonyabban, csúcsidőben (nappal) kilowattóránként 27,7 forintban, „völgyidőszakban” 19,1 forintban, a legkisebb fogyasztású „mélyvölgyi” időszakban pedig 9,9 forintban határozta meg az alapárat. Ezt ugyan különböző tényezők (például az erőmű hatékonysága) némileg módosíthatják, de a termelő így is a piacinál magasabb, körülbelül 20 forint feletti átlagos árat érhet el a szemétégetéssel.

A hulladékégetést ellenző környezetvédők szerint a szemétből nyert áram nem zöld energia, mert a hulladék jelentős része kőolajszármazék műanyagokból áll, melynek elégetésével ugyanúgy fosszilis széndioxid kerül a légkörbe, mintha szenet, földgázt vagy olajt égetnének, azaz fokozza az üvegház-hatást. Ráadásul a hulladékból az égetés során sokféle mérgező anyag is felszabadulhat, amit a kritikusok szerint a legmodernebb berendezések sem szűrhetnek ki teljesen (lásd az „Ami a csövön kifér” c. keretes anyagot).

A hivatalos álláspont szerint azonban a szemétégetés zöld: „Hazánkban a biomassza körébe soroljuk a települési szennyvíztisztító telepekről származó szennyvíziszap energetikai célú hasznosítását, valamint a hulladékégetést, amelyek ugyan nem fenntartható energiaforrások, de a települési hulladék kezelése lehetőséget ad az energetikai célú hasznosításra is” – állapítja meg a GKM Magyarország megújuló energiaforrás-felhasználás növelésének stratégiája 2007-2020 címet viselő tervezete, amelyet a kormány első olvasatban már el is fogadott tavaly decemberben.

A gazdasági tárca mellett a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium (KvVM) is letette a voksát az égetés mellett: a Települési Szilárd Hulladékgazdálkodási Támogatási Stratégia decemberben elkészült tervezetében az áll: „a termikus hasznosítás változatban további társadalmi hatás, hogy hulladékból történő energiatermelés valósul meg a hagyományos energiatermelés kiváltásával, amely energiatermelés hozzájárul a klímaváltozás elkerülésére tett EU-s kötelezettségből fakadó intézkedésekhez”.

„Más azért hulladékot égetni, mint szenet bányászni vagy olajat behozni” – vette védelmébe az égetés támogatását az [origo] érdeklődésére Fodor Gábor környezetvédelmi és vízügyi miniszter. Fodor szerint a hulladékégetés széndioxid-egyenlege ugyan nem nulla, de kisebb, mint a fosszilis tüzelőanyagoké. Az égetésről a miniszter szerint már csak azért sem szabad lemondani, mert az segíthet megoldani az ország egyre fenyegetőbb szemétgondjait is.

Nyakig ér a szemét

A (KvVM) által működtetett Hulladékgazdálkodási Információs Rendszer (HIR) adatai szerint Magyarországon 2004-ben több mint 4,5 millió tonna települési szilárd hulladék keletkezett (az azóta eltelt évekből még nincs összesített adat, 2005-re 4,6 millió tonna a becslés). A keletkezett hulladék tömege a tárca szerint az utóbbi néhány évben lényegében stagnált, csak a térfogata nő, párhuzamosan a könnyű összetevők (például csomagolóanyagok) mennyiségével.

Hosszabb távon azonban biztos, hogy jelentős növekedéssel kell számolni: az MKM Consulting Zrt. – a cég tavaly év elején készített tanulmányt a tárcának a hulladékégetés hazai lehetőségeiről – becslése szerint 2015-ig 13 százalékkal, 2025-ig 28 százalékkal nő majd a szemét mennyisége, vagyis meghaladja az évi 5,8 millió tonnát. Budapesten az ütem még gyorsabb: 2025-ig 32 százalékos növekedéssel számolnak.

A környezetvédő civilszervezetek szerint a tárca tudomásul veszi a lesújtó adatokat, és nem tesz semmit a keletkező hulladék csökkentése érdekében, miközben minden terv és stratégia azt a célt tűzi ki célul, hogy megálljon a növekedés. „Nem az a cél, hogy ennyi legyen a hulladék, de nekünk erre a mennyiségre kell felkészülnünk” – reagált a bírálatokra az [origo]-nak Markó Csaba, a KvVM főosztályvezetője. A minisztériumban 2025-ig 50 százalékos GDP-bővüléssel számolnak, a hulladék mennyiségének növekedési üteme pedig ennek körülbelül a fele.

A települési hulladékot 2005-ben még 178 különböző hulladéklerakóban helyezték el, ezek közül azonban több megtelik, illetve a szigorodó előírások miatt be kell zárni, és 2009 után már csak 53 működhet. Ez a tárca várakozásai szerint azt eredményezi, hogy 2010-ben kapacitáshiány lép fel, vagyis nem lesz elegendő lerakó. Annak ellenére sem, hogy az Európai Unió az ISPA előcsatlakozási alapból és a Kohéziós Alapból összesen 13 hulladékgazdálkodási programot (zömmel regionális lerakókat) támogatott, melyek összköltsége több mint 314 millió euró volt.

A fővárosi beruházásban megépült pusztazámori lerakó – ahová Budapest szemetének 35 százalékát szállítják – első ütemét például 2000-ben nyitották meg, és 13 éves működésre tervezték. Mára a 4,6 millió köbméteres lerakó 67 százalékban megtelt, az FKF Zrt-nél pedig úgy látják, már 2011-ben be kell fejezni a használatát, és meg kell nyitni a második ütemet. A fővárosnál azonban tartanak attól, hogy ha nem csökken a hulladékmennyiség növekedési üteme, már ennél is korábban, két év múlva kitehetik a „megtelt” táblát.

A legnagyobb probléma az, hogy az új lerakókat nem kezeletlen, ömlesztett hulladék befogadására tervezték. Az Európai Unió előírásai szerint ugyanis a csomagolási hulladékok jelentős részét (Magyarországon 2007-ben 52 százalékát) hasznosítani kell, míg a lerakott hulladékban vissza kell szorítani a lebomló szerves anyag mennyiségét. Előbbit ugyan a hivatalos adatok szerint sikerült teljesíteni – bár ez nem látszik a lerakott hulladék mennyiségén – utóbbival azonban hadilábon áll az ország.

A kudarcot tavaly év végén az Országgyűlés is kénytelen volt beismerni, amikor elfogadta a Magyar Köztársaság 2008. évi költségvetését megalapozó egyes törvények módosításáról szóló salátatörvényt. Ennek egyik rendelkezése ugyanis kitolta a 2000-es hulladékgazdálkodási törvény által szabott határidőket: a lerakókban elhelyezett hulladék szervesanyag-tartalmát – az 1995-ös szinthez képest – 2007 helyett 2009-ig kell 50 százalékra, 2014 helyett pedig 2016-ig 35 százalékra csökkenteni. Fodor Gábort hiába kérdeztük, nem tudta megmondani, mi áll a döntés hátterében. Annyit közölt csak, hogy ilyen halasztást egyszer meg lehet lépni, de második alkalommal már biztosan kivívjuk vele az Európai Bizottság haragját.

Az égetés a megoldás?

„El kell érni, hogy az országban legfeljebb száz lerakó, illetve maximum hat égető köré szerveződött komplex begyűjtő és kezelő rendszer jöjjön létre” – határozta meg a célt már 2002-ben az Országos Hulladékgazdálkodási Terv. A tervezett égetők száma a 2006-ban megszületett Települési Szilárd Hulladékgazdálkodás Fejlesztési Stratégiában kettőre csökkent: a stratégia a Dunántúlon és a Dél-Alföldön számolt egy-egy 150 ezer tonna kapacitású égetővel, illetve évi 200 ezer tonna hulladék elégetésével Mátra Erőműben.

A tervezett égetők száma azonban azóta ismét növekedésnek indult. Az MKM Consulting idézett, tavalyi tanulmányában szerepel egy-egy 100 ezer tonnás kapacitású égető Pécsett és Várpalotán, egy 150 ezer tonnás Debrecen-Nyíregyháza körzetében és egy 220 ezer tonnás Kunszentmárton környékén. Ezen kívül számolnak a hulladék cementgyári és erőművi égetésével, sőt, alternatívaként felmerült az is, hogy a magyar szemetet abba az ausztriai égetőbe szállíthatnák, amely ellen Magyarország már kormányzati szinten is tiltakozik: „a nyugati országrész részére jó lehetőséget biztosíthat Szentgotthárd térségében, az ausztriai Heiligenkreuzban épülő osztrák égetőmű igénybevétele” – írják a tanulmány készítői.

Az, hogy égetéssel lehetne megoldani a magyar hulladékgazdálkodás problémáit, nem új ötlet, hiszen – több, kis kapacitású, főleg kórházi égető mellett – Budapesten már 1982 óta üzemel a (2005-ben modernizált) Fővárosi Hulladékhasznosító Mű, ami jelenleg Budapest települési szilárd hulladékának 60 százalékát, évi több mint 400 ezer tonna szemetet éget el. Ez a berendezés azonban nem olyan, mint amit például Heiligenkreuzban terveznek, hiszen ebbe válogatás nélkül minden szemét belekerül, így az égetéshez néha – például az augusztusi dinnyeszezonban – földgázzal is rá kell segíteni. A modern MBA technológiáról a „Hulladékfrakciók” c. keretes írásban olvashat.

EU-s pénzből égetőt

A durva frakciót (amely főleg fa, papír és műanyag) elméletileg le lehetne rakni, hiszen lecsökkent a szervesanyag-tartalma, de sokkal jobban megéri erőműben, vagy külön erre a célra épített „hulladékhasznosító erőműben” elégetni: fűtőértéke körülbelül megfelel a barnaszénének, miközben a termelt villamos energia a kötelező átvétel hatálya alá esik, tehát a piacinál magasabb árat lehet kapni érte.

Az Új Magyarország Fejlesztési Terv Környezet és Energia Operatív Program (KEOP) és más programok 2013-ig összesen 151 milliárd forint kormányzati és uniós támogatást irányoznak elő hulladékgazdálkodásra, ami más programokhoz és a probléma méretéhez képest kevés. A viszonylag szűkös források miatt a már említett támogatási stratégia tervezete is „kifejezetten az EU kötelezettségek költség-hatékony teljesítésére helyezi a hangsúlyt”, semmilyen más célkitűzés nem olvasható ki a szövegből.

A szerves anyag mennyiségének csökkentéséhez a tervezet szerint 2015-ig évi 1,6 millió tonna hulladék mechanikai-biológiai kezelésének kell megteremteni a feltételeit. Az MBA során a hulladék tömegének körülbelül 30 százaléka válik égethetővé, ami évente 480 ezer tonnát jelent. Ezzel a mennységgel ki lehet használni a Mátra Erőmű évi 200 ezer tonnás kapacitását, és két, egyenként 100-150 ezer tonnás hulladékhasznosító erőművet is. A támogatási stratégia számol is ezekkel a létesítményekkel.

„Nincs mese, néhány égetőre biztosan szükségünk lesz” – szállt vitába az égetőket ellenzőkkel Fodor Gábor. Szerinte komplex hulladékgazdálkodásban kell gondolkodni, amiben minden elemnek – így az égetőknek is – megvan a maguk szerepe. Az unióban ugyanis az az alapelv, hogy minden tagállamnak lehetőleg magának kell gondoskodnia a hulladékáról, és nem lenne jó, ha a német példa nyomán Magyarország is külföldre hordaná a szemetét – mondta a miniszter.

Inota lehet a minta

A jelenleg még csak ötletként létező hulladékégetők közül a több mint 160 település társulásával létrejött Közép-Duna Vidéki Regionális Hulladékgazdálkodási Rendszer (KDV) jutott legközelebb a megvalósításhoz. A program – melynek központi eleme a Várpalotára (Inota) tervezett hulladékégető – teljes költsége 44 milliárd forint, amiből 25 milliárdot tesz ki az égető. Az önkormányzat ennek 70 százalékát, közel 30 milliárd forintot remél uniós és kormányzati forrásból megkapni.

A KDV már 2005-ben bekerült azok közzé a nagyprojektek közzé, amelyeket a kormány uniós forrásokból támogatni kívánt, de a 2004-2006-os ciklusban nem volt pénz a megvalósításra. Ezért – más tervekkel együtt – parkolópályára állították, azzal az ígérettel, hogy a 2007-ben kezdődő ciklusban az elsők közt lesz. Ez a kormány számára azzal a kommunikációs előnnyel is járt, hogy az alapok megnyitása után szinte azonnal fel tudott mutatni előkészített nagyprojekteket.

Az ellenzők úgy vélik, ha egyszer megépülnek a hulladékégetők, azoknak folyamatosan fűtőanyagra, vagyis hulladékra lesz szükségük, tehát a rendszer üzemeltetői és a tulajdonos önkormányzatok is ellenérdekelté válnak a szemét mennyiségének csökkentésében. Nem ért velük egyet Farkas Endre, a KDV projektiroda vezetője. Számítása szerint a társulás területén még akkor is termelődne évi 100 ezer tonna elégethető szemét, ha a szelektív hulladékgyűjtés elérné – Farkas szerint nem fogja – a 40 százalékos arányt. Végső esetben pedig a korábban lerakott hulladékokat is fel lehet szedni és el lehet égetni.
 
A társulási szerződésben azonban az önkormányzatok vállalták, hogy a társulásra ruházzák a hulladékkezelés kötelezettségét, vagyis lemondanak arról a jogukról, hogy maguk válasszanak kommunális céget. A településeknek emellett saját közszolgáltatási rendeleteikben kell meghatározniuk, hogy a hulladékot a KDV legközelebbi hulladékkezelőjébe kell majd hordani. Az ezeket üzemeltető – közbeszerzésen kiválasztandó – cégeknek szabják meg, hogy mennyi égethető hulladékot kell Inotára szállítaniuk.

Az évi százezer tonna hulladékból az égető – saját fogyasztását leszámítva – 64 millió kilowattóra elektromos áramot termelne. Ez a kötelező átvétel keretében – 20 forintos átlagárral számolva – több mint 1,28 milliárd forint bevételt jelent. Az égetőt üzemeltető – szintén közbeszerzésen kiválasztásra kerülő – cégnek az amortizációval és a hiteltörlesztéssel sem lenne gondja, hiszen a konstrukció értelmében – Farkas elmondása szerint – a beruházó és a tulajdonos is az önkormányzati társulás lenne. Az üzemeltetőnek az áram eladása mellett bevétele származik abból is, hogy hulladék előkezelését végző cégek fizetnek a létesítmény használatáért (azaz az égetésért), továbbá az égetőből származó melegvízzel fűtenék a szomszédos lakótelepet is.
 
Az üzemeltető cég bérleti díjat fizetne az önkormányzati társulásnak, amely ebből tartaná karban a létesítményeket, illetve fizetné az önerő törlesztését a hitelező bankok felé. Farkas szerint nem cél, hogy a településeknek haszna legyen, csak az, hogy a rendszer eltartsa önmagát. Ehhez azonban biztos, hogy emelni kell a lakossági hulladékelszállítási díjakat, előreláthatólag legalább 30 százalékkal. A KDV-hez hasonló társulásoknak mindenesetre nemcsak a civilek ellenállásával, hanem a politikával is számolniuk kell (erről bővebben a „Perre mennek” c. keretes anyagban olvashat).

Tűzoltás vagy megelőzés

„Most sok pénzt kapunk az EU-tól hulladékgazdálkodásra, de ha ezt belerakják az égetőkbe, az 30 évre determinálja, mit csinálhat Magyarország a szemetével, és nem lesz jövője egy valódi hulladékhasznosítási rendszernek” – magyarázta az [origo]-nak Szuhi Attila, a Hulladék Munkaszövetség (HuMuSz) munkatársa, miért tartja különösen károsnak az inotai égető példáját. Az égetők ugyanis, mint mondja, azt a látszatot keltik, hogy nyugodtan lehet szemetet termelni, úgyis elégetik, és még energiát is termelnek vele.

Hasonlóan vélekedik Illés Zoltán, a Fidesz szakpolitikusa is, aki szerint 50 milliárd forintból –azaz két, a várpalotára tervezetthez hasonló szemétégetőnyi pénzből – az egész országban meg lehetne valósítani az ajtótól ajtóig tartó teljes szelektív hulladékgyűjtést, vagyis nem lenne szükség égetőkre. Szerinte az égetők építése csak azoknak a vállalkozásoknak az érdekeit szolgálja, amelyek részt vesznek majd a megépítésükben és az üzemeltetésükben – legalább 20 évig.

A környezetvédők szerint mindenekelőtt a szemétbe kerülő csomagolások mennyiségét kéne visszaszorítani. A Miskolci Egyetem vizsgálata szerint ugyanis városi környezetben a csomagolóanyagok teszik ki a települési szilárd hulladék tömegének negyedét, miközben térfogatarányuk az 50 százalékot is elérheti. A kibocsátás pedig egyre nő: 2006-ban például 790 millió liter ásványvíz fogyott (a 2007-es adat valószínűleg megközelítette az egymilliárdot), miközben a vizet szinte kizárólag eldobható palackokba csomagolják. A szemétbe kerül az a napi 1,3 millió nejlonszatyor is, amit a boltokban jórészt ingyen osztogatnak.

A környezetvédő civilek olyan rendszert szeretnének, amelyben az ipart és a kereskedelmet a visszaválható csomagolások arányának növelésére szorítják, a biohulladékot (például a konyhai zöldségmaradékot) már a háztartásokban külön gyűjtik, a lakosságot pedig betétdíjjal ösztönöznék arra, hogy vigyék vissza az eldobható csomagolásokat az üzletekbe. Ez utóbbit a hulladékgazdálkodás anyagi terheit viselő önkormányzatok is támogatják.

A Németországban 2003-tól működő rendszer lényege, hogy a fogyasztónak minden palackozott ital után betétdíjat (németül Pfand, vagyis zálog) kell fizetnie, amit a sértetlen palackért cserébe visszakap. Míg a nálunk is ismert gyűjtőszigetes megoldással a visszagyűjtés arányát nem tudták 50 százalék fölé tornázni, a betétdíjjal 90 százaléknál is több csomagolást tudnak begyűjteni, anélkül, hogy ki kellene válogatni közüle az egyéb, a gyűjtőedényekbe dobált hulladékokat.

A betétdíjat ráadásul úgy szabták meg, hogy ösztönözzék az újratölthető csomagolások vásárlását: egy visszaváltható üveg után 8 centet (20 forintot), míg egy műanyagpalack vagy alumínium doboz után 25 centet (60 forint) kell fizetni, ami gyakran több, mint amennyibe másfél liter ásványvíz kerül. A gyártók és kereskedők természetesen Németországban is ellenezték a betétdíjat, de hiába pereskedtek, nem sikerült versenyellenesnek nyilvánítaniuk.

Nyugat-Európában sok helyen elterjedt gyakorlat, hogy a hulladékot már a háztartásban külön kell válogatni, ellenkező esetben vagy egyáltalán nem szállítják el, vagy jelentősen nagyobb (akár hatszoros) díjat számítanak fel érte. Ezzel szemben Magyarországon a hulladékszállítás ára szinte egyáltalán nem ösztönzi az embereket arra, hogy kevesebbet szemeteljenek, hiszen azt a lakás alapterülete, vagy az abban lakók száma alapján, esetleg 120 literes kukánként állapítják meg. A díjak is viszonylag alacsonyak, hiszen egy felmérés szerint a háztartások összes rezsiköltségének mindössze 4,2 százalékát teszi ki a hulladékszállítás.

Egy nem működő rendszer

A gyártókat és a forgalmazókat az 1995-ben bevezetett környezetvédelmi termékdíj lenne hivatott rászorítani, hogy minél legkevesebb hulladékká változó csomagolóanyagot bocsássanak ki. Mentességet azok a gyártók kaphatnak, akik termékeik egy meghatározott hányadát újratölthető csomagolásban forgalmazzák (2008-ban a sör 68, a szénsavas üdítőital 11, az ásványvíz 7 százalékát kellene visszaváltható palackba tölteni), illetve azok a cégek, akik csatlakoznak egy, a szelektív gyűjtést koordináló szervezethez. Az ÖKO-Pannon Kht. ugyanis licence-díj ellenében átvállalja tőlük a hulladékká váló csomagolóanyagok begyűjtését és hasznosítását.

Az EU előírásai szerint 2006-ban az egyszer használatos csomagolóanyagok 51 százalékát kellett hasznosítani (2007-ben 52, 2008-ban 53 százalékot). Ezt az ÖKO-Pannon teljesíteni is tudta, tehát biztosította ezzel tagjainak a termékdíj-mentességet, és nem mellékesen 363 millió forint adózás utáni eredményt is termelt. A kht közhasznúsági jelentéséből azonban kiderül: a hasznosított anyagnak csak 11 százaléka, 41 ezer tonna (az összes települési szilárd hulladék kevesebb, mint egy százaléka) származik szelektív lakossági hulladékgyűjtésből.

Bár a visszaváltható palackok aránya alacsonyan van megszabva, és csak nagyon lassan emelkedik, a gyártók ezt sem tudják, illetve akarják teljesíteni. A KvVM-mel, a civilekkel és az önkormányzatokkal tavaly február óta folyó egyeztetéseken azt szorgalmazzák, hogy szűnjön meg a visszaváltható palackok arányát megszabó rendelkezés. Helyette azt vállalnák, hogy az EU által előírtnál magasabb begyűjtési arányokat vállalnának, azaz a kötelezőnél több hulladékot hasznosítanak.

A tárca kezdetben visszautasította a javaslatot, sőt, Persányi Miklós akkori miniszter 2007 elején még biztosra ígérte a német mintájú kötelező betétdíj-rendszer bevezetését 2008. január 1-től. Ezt a gyártókat képviselő szervezetek elfogadhatatlannak minősítették, majd az Európai Bíróság előtt indítandó perrel fenyegették meg a minisztériumot. Azt állítják – és ezzel részben egyetért az Európai Bizottság is, amely felszólította Magyarországot, vizsgálja felül a termékdíj-szabályokat –, hogy a visszaváltható palackokra vonatkozó szabály nem hatékony, ráadásul diszkriminatív, hiszen az előírásokat a hazai bázissal nem rendelkező importőrök nem tudják teljesíteni.

A sör- és üdítőital gyártók, ásványvíz palackozók azért ellenérdekeltek az újratölthető csomagolások újbóli elterjedésében, mert az új gépsorok vásárlása mellett újra ki kellene építeni az üres üvegek visszavételének rendszerét. Az italcsomagolások kötelező betétdíja ellen viszont elsősorban a kereskedelmi láncok tiltakoznak, mert nekik jelentős beruházásokat kellene végrehajtaniuk, hogy fogadni tudják a visszaáramló PET-palack hegyeket.

A legnagyobb érvágás azonban kétségkívül a csomagolóanyag-ipart érné, hiszen egy visszaváltható üvegpalack akár ötvenszer is megfordulhat a rendszerben, mire használhatatlanná válik. Eldobható palackból tehát nagyságrendekkel kevesebbre lenne szükség: a jelenleg Magyarországon forgalomba kerülő 500 millió alumíniumdoboz helyett elég lenne tízmillió sörösüveget legyártani…

A vállalkozások érvei előtt kormányzat is meghajolt. 2007 júliusában, néhány nappal azután, hogy a gyártók kilátásba helyezték a próbaperek megindítását, Dióssy László korábbi szakállamtitkár már azt nyilatkozta, hogy a kötelező betétdíj aránytalanul nagy infrastruktúra-fejlesztés elé állítaná a gyártókat és a kereskedőket, és hajlott arra is, hogy „a jelenleginél rugalmasabb” szabályozást vezessenek be. A jogszabálytervezetet 2008 első félévére ígéri a tárca, de az már ma tudható, hogy a minisztérium gyakorlatilag elfogadta az ipar javaslatát: azok a cégek, amelyek a kötelező szint felett vállalnák hulladékaik visszagyűjtését, mentesülnének a termékdíj fizetése alól.
 

Perre mennek
Első fokon elutasította a várpalotai szemétégető engedélykérelmét a regionális zöldhatóság. A döntés ellen a Közép-Duna Vidéke Hulladékgazdálkodási Önkormányzati Társulás és az égetőt ellenző civilek és is fellebbeztek: a társulás a döntés lényegét, a civilek az indoklását tartják hibásnak. A zöldhatóság azért utasította el a kérelmet, mert abból hiányzott az első fokú építési hatóság hozzájárulása. A 2006-os önkormányzati választásokon győztes új városvezetés ugyanis ellenzi az égetőt, és változtatási tilalmat rendelt el a volt erőmű területére. Az önkormányzati társulás 22 milliárd forintos kártérítési perrel fenyegeti a várost, ha az nem vonja vissza a tilalmat.

Ami a csövön kifér
Minden környezetvédő aktivista elő tud kapni a fiókjából legalább egy, de inkább több olyan tanulmányt, amelyben neves tudósok fejtik ki, hogy az égetőkből kiáramló füst milyen anyagokat dioxinokat, furánokat, nitrogénoxidot, nehézfémeket és mikroszkopikus port) tartalmaz, és ezek mennyivel növeli a rákos megbetegedések számát vagy mennyivel csökkentik a környéken lakók várható élettartamát. Az égetők ellenben azt mondják, ők az elérhető legjobb filtereket használják, és bárki megmérheti a kibocsátást, az alatta lesz a szigorú egészségügyi normáknak. Ez valószínűleg igaz is, hiszen csak így kapnak engedélyt, csakhogy a kritikusok szerint a szabályozás nem számol a 20 év alatt felhalmozódó hatásokkal, illetve azzal, hogy még az EU sem tud minden szennyezőanyagra határértéket megállapítani. A kéményekből kiáramló füst pontos összetételét nem ismerjük, és 20-25 év múlva kiderülhet, hogy léteznek olyan szennyező anyagok is, amikre Brüsszelben napjainkban még nem is gondolnak.

Hulladékfrakciók

A német és osztrák mintára Magyarországon is megvalósítani tervezett
módszer alapja a települési hulladék mechanikai-biológiai kezelése
(német rövidítéssel MBA): a szemetet felaprítják, majd emelt
hőmérsékleten, oxigén jelenlétében erjesztik. Így széndioxid és vízgőz
formájában távozik belőle tömegének 30-40 százaléka, miközben a
térfogata is jelentősen csökken. Az így kapott „stabilátot” rostálással
két részre, egy finom és egy durva frakcióra választják szét, illetve
kinyerik belőle a fémeket.

A finom frakció egy, a komposzthoz hasonló anyag, de nem csak
stabilizálódott szerves anyagból áll, sok minden más, részben veszélyes
hulladék is belekerülhet. Ezért az eljárás támogatói sem gondolják, hogy
ki lehetne szórni a szántóföldekre, inkább tájépítészeti célokra,
például régi lerakók rekultivációjára, vagy energiaerdők
tápanyagpótlására használnák. Az eljárással előnye, hogy teljesül vele a
lerakott hulladék szervesanyag-tartalmának csökkentésére vonatkozó az
EU-előírás.